3. fejezet

BUT WHY? 

Keresztbe tett kezekkel süppedtem bele a kényelmes ülésbe és úgy bámultam kifelé a kocsi ablakán. Arcomról tisztán leolvasható volt a dac és düh, ami csakis az anyám ellen irányult. Induláskor tudatosult bennem, hogy mostantól semmi sem lesz olyan, mint régen. Elvették a telefonomat, mivel az Akadémia szabályzata tiltja az ilyesfajta eszközök használatát. Már most tudom, hogy gyűlölni fogom az ottani életet. Amit miért is ne, a barátaim nélkül kell töltenem. Furcsa, hogy anyám nem kísért el. Pedig tényleg azt hittem, hogy elfog. De, erősen reménykedtem benne, hogy ne tegyen, s ezek szerint imáim meghallgatásra találtak.
 Anyám két testőre vitt el engem az eldugott helyen lévő iskolához. Gondoltam, hogy őket fogom az akadémiai tartózkodásom alatt is kapni, de tévedtem. Persze, miért nélkülözné két testőrét a hatalmas, Tatiana királynő. Ezzel csak az volt a bajom, hogyha már testőröket kell kapjak, akkor legalább valaki olyat, akit már ismerek, ne egy vadidegent osszanak be mellém. Még azt is mondhatnám, hogy Arthur  és Cameron egész jó fejek voltak. Ha nem anyám társaságát élvezték, akkor normálisan el lehetett velük beszélgetni, hülyéskedni.
  Sóhajtva fordítottam vissza fejemet az ablak felé, amit időközben a két testőr felé vezettem. Viccesnek tartottam, hogy a közeli dolgok pillanatok alatt elsuhantak a kocsink mellett, de, amik hátul voltak bokrok, fák, azok meg nem. Legalább egy jó élményem volt ebben az egészben, és sikerült elterelnie figyelmemet az egyre erősödő félelmemről és bánatomról. 
 Mikor az autónk végig haladt a fákkal övezett homokúton már én is felkaptam a fejem és feszengve vártam az érkezést. Hatalmas kapu őrizte a szintén hatalmas birtokot, melyen elhelyezkedett az Akadémia. Pont ahogy számítottam. Régimódi épület volt, de annál gyönyörűbb. A fekete kocsi ablakai sötétítettek voltak, ezért én kiláttam, de a diákok már nem láttak be, csak furcsa szemekkel méregették a hirtelen felbukkanó járműt. Az éj még csak most szállt le, s szinte mindenhol nyüzsögtek a fiatal morák és a testőrtanoncok. Ez volt a dolog másik hátulütője. Éjjeli tanítás. Fogalmam sincs hogyan fog a szervezetem erre reagálni az első napokban. Hiszen, már megszoktam a napfényt, s ellentétben a többi morával én még imádtam is. Nem zavart, nem fárasztott le, nem kellett esernyővel mászkálnom, ha nappal kimozdultam, mint ahogy a többieknek szükséges volt. Emiatt is tartottak különlegesnek anya barátai és az én két szem barátom is. Adriant már nem is sorolom fel, mert ő minden női egyedet különlegesnek tartott.

- Hercegnő! - zökkentett ki a gondolatmenetemből Cameron, ahogy meglengette előttem a kezét és csettintett egyet vékony, hosszúkás ujjaival.
- Oh - rezzentem össze és csapódtam a puha ülésnek. - Tessék?
- Megérkeztünk - válaszolta a fiatalabbik helyett Arthur. - Be kellene kísérnünk.
- De, persze, ha szeretne még egy kicsit a kocsiban maradni és megnyugodni, nekünk az sem probléma - tette hozzá Cameron.
- Nem, nem akarok, köszönöm - ráztam meg fejemet egy halvány mosoly kíséretében. - Menjünk.
Mély levegőt vettem, majd kipattintottam helyéről az ajtózárat, feltéve napszemüvegemet szorosan a fiúk mellé álltam, s lehajtott fejjel kullogtam utánuk. Éreztem magamon a sok döbbent, értetlen és kíváncsi tekintetet, ami nem segített helyzetemen. Legszívesebben most szobám rejtekébe bújtam volna és elő nem jöttem volna egy darabig. Erre gondolva azonnal elfogott a hiányérzet. Máris hiányzik Lily és Peter, a szobácskám, s még az anyám is. Azért valljuk be, csak ő hozott a világra és nevelt fel. Természetes, hogy szeretem, hárpia léte ellenére.
  Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor beértünk a főépületbe és az igazgatónő irodája felé tartottunk már. A félelmem is halványulni kezdett és magabiztosan lépkedtem végig a folyosón. Kirova volt az egyetlen, akit ismertem ebből a kócerájból, s mondhatni, kedveltem is.
- Hercegnő - hajolt meg előttem alázatosan a nő, mikor beléptem az ajtón.
- Igazgatónő - bólintottam üdvözlésképpen.
- Kérlek, foglalj helyet, kedvesem - állt félre az útból mosolyogva. Habozás nélkül fogadtam el ajánlatát és huppantam le az egyik kényelmes fotelbe. Mielőtt még szólhattam volna bármit is egy kopogás hallatszott a faajtó másik oldaláról, s miután Kirova megadta az engedélyt belépett egy lány, aki velem egykorú lehetett és egy fekete köpenyt viselő, hosszú hajú férfi. Mindketten testőrök voltak, legalábbis az előbbi csak annak tanult.
- Hát ez meg ki? - vezette rám a tekintetét a barna loknikkal rendelkező lány. Érdeklődve húztam fel egyik szemöldököm és néztem a lányra. Határozott, kicsit bunkó és szeszélyes jellemnek látszott, de pont ez tetszett benne. Sosem kedveltem az olyan lányokat, akik csak tűrnek, mosolyogva bólogatnak és nem mernek kiállni magukért.
- Hathaway! - mennydörögte az igazgatónő szigorú hangon. - Légy tisztelettel mások iránt!
- Rose! - szólt rá a férfi is enyhe akcentussal. - Kérj bocsánatot!
- Bocsánat - forgatta meg a szemeit - ezek szerint - Rose.
- Ülj le! - parancsolta Kirova. - Minek is hoztad magaddal, Dimitri? Csak érted küldtem.
- Jelenleg vele volt órám, és magára nem hagyhattam. Még a végén kárt tett volna magában, vagy az épületben..vagy valaki másban.
- Héj! - kiáltott fel méltatlankodva Rose. - Ez annyira nem ér, elvtárs! - dőlt vissza duzzogva székébe.
- Mindegy - sóhajtott az igazgatónő. - Azért hívattalak, mivel beszeretném mutatni az új védencedet - tekintett le rám mosolyogva.
- Hogy mi van?!
- Hathaway, még egy szó és felfüggesztem!
- Rose, kérlek csillapodj! - szólt nyugodt, s lágy hangon Dimitri a lányhoz, ami látszólag hatott rá. - Ha nem bánja igazgatónő, miért is hozta ezt a döntést? - sandított rám fél szemmel.
- Mert ennek így kell lennie!
- Nem teheti ezt Lissával! - kiáltott fel ismét Rose. Őszintén szólva.. egész vicces volt.
- Dragomir kisasszony fontos számunkra, de közel sem annyira, mint Littrell kisasszony - mutatott rám Kirova.
- Miért? - tárta szét a kezeit a lány. - Mert cuki barna szemei és göndör haja van?
- Rose, ne bolondozz! - szidta Dimitri. Kezdtem azt hinni, hogy egy brazil szappanoperába kerültem.
- Ez a lényegen nem változtat! Ha megtudom, hogy bármilyen módon is ártani mertek, Littrell kisasszonynak, akkor el lehetetlenítem az életeket a kastélyon belül! - nézett fenyegetően. - Mindjárt visszajövök, addig ismerkedjenek!
- Nagyon hasonlítasz valakire, akit ismerek, csak nem jövök rá, kire - ráncolta a homlokát Rose.
- Adrian Ivaskovra? - húztam fel érdeklődően a szemöldököm.
- Honnan tudtad?
- Sokan mondták már.
- Testvérek vagytok, vagy mi?
- Neem, közelről sem - nevettem jóízűen. - Bár, eléggé bírom a hülye fejét, ez tény. De nem vagyunk rokonok - ráztam a fejem. 
- Remek, még egy női egyed, aki oda van Ivaskovért - fintorgott.
- Te talán nem? - kíváncsiskodtam.
- Még szép, hogy nem! - nézett rám felháborodva. - Beképzelt, önimádó, elviselhetetlen egyéniség!
- Igen, tisztában vagyok ezekkel.
- Akkor, hogy lehet, hogy kedveled? - nézett rám elhűlve.
- Nem olyan rossz ő, csak jobban meg kell ismerni. Egészen kedves is tud lenni - ha akar. Hangosan ezt már nem mondhattam ki, hiszen nem akartam rontani Adrian hírén, bár ezt leszámítva, még így is népszerű volt a gyerek.
- HA akar! - replikázott, Rose.
- Hölgyeim, ezen kár vitatkozni, mindkettőjüknek más álláspontjuk van és ezt el kell fogadniuk! Miss Littrell kedveli Mr. Ivaskovot, akkor fogadd el és ne vitatkozz, Rose! - mondta dorgálóan a testőr.
- Hogy miért mindig én vagyok az, aki a rövidebbet húzza... - dünnyögte morcosan.

- Remélem sikerült fékeznie magát, Hathaway - jött be Kirova, ám végig hozzám beszélt -, az egyik testőr megmutatja a szobáját Littrell kisasszony, amit egyedül vesz majd használatba.
- Tessék?! Ő miért kap egyedül szobát, ha mindenki másnak társa van?
- Talán szeretnéd, hogy elvegyelek Dragomir hercegnőtől és új szobatársat kapjon?
- Nem - sóhajtva dőlt vissza a székébe.
- Jöjjön, Miss Littrell! - nyújtotta felém a kezét az igazgatónő. Illedelmesen elköszöntem a bent maradó másik kettőtől, majd szorosan követtem Kirovát.
Minden furcsa és új volt még nekem, én nem ehhez vagyok szokva. Istenem, anya, miért kellett erre rákényszerítened? Már előre érzem, hogy nem lesz egy sétagalopp az itt létem. A diákok nem fogják csak úgy elfogadni, hogy szinte semmit sem tudnak az új jövevényről, én pedig biztos nem fogom elárulni nekik, hogy a királynő lánya vagyok.
  Sóhajtva megráztam a fejem, hogy elűzzem a rossz gondolatokat. Ez az első estém itt, így még nem rögtön tanulással kezdek, hanem pihenhetek, ami nagy megkönnyebbülés számomra, hiszen nem tudom, hogyan viselném, ha rögtön beledobnának a mély vízbe. Elég lesz holnap este azon agyalnom, hogy miként fogok bemutatkozni az osztálynak. Addig még meghúzhatom magam, s nem muszáj feltűnést keltenem. Bár ez egy pletykás iskola, nem hinném, hogy ekkora már ne jutott volna el minden diák füléhez a hír, miszerint új tanuló érkezett, akit az igazgatónő jobban félt, mint az eddig nagy becsben tartott, az Akadémiáról megszökő, Dragomir hercegnőt.
  Bevallom, már én is kíváncsi vagyok rá. Vajon tényleg olyan engedetlen, mint amilyennek anya mondta? Állítólag nemrég tértek vissza Hathaway-jel, így még nem is csillapodott rendesen a körülöttük lévő nyugtalanság, már is felbolydította más az életet itt: ÉN.

  Nem bajlódtam a kipakolással, úgy hiszem, lesz még rá időm, s ezzel akartam valamelyest húzni az időt, húzni a beismerés szakaszát, amikor már majd nem lesz visszaút, és teljesen tudatosul bennem, hogy végig kell járnom az iskolát, itt, az Akadémia falai között, amik nem kis veszélyt jelentenek.
  Megráztam a fejemet, hogy kitisztuljon belőle a sok rossz, eldőlve az ágyon nyúltam a telefonom után, hogy halhassam legjobb barátaim hangját.
- Liiiiiiiiin! - kiáltották egyszerre, Lily és Peter. Kuncogtam ezen, olyan aranyosak voltak.
- Sziasztok! - sóhajtottam. Szívemet elöntötte a szomorúság és a tudat, hogy nem láthatom őket.
- Miújság? - érdeklődte Lily kedves hangon. - Milyen az Akadémia?
- Borzalmas - fintorogtam.
- Most vagy a nem akarás beszél belőled, vagy tényleg ennyire rossz - némi aggodalmat is véltem felfedezni a hangjában.
- Jó, beismerem; maga az Akadémia szép és nagy hely, de... egyszerűen ez nekem nem megy. Anyám nem tudom mit gondolt, mikor ezt kitalálta, megmondom én nektek, egyáltalán nem gondolkodott!
- Lin, mi megértünk, nekünk is ugyanolyan rossz, hogy nem lehetsz velünk - Peter is hallatta szomorú hangját.
- De, nézd a jó oldalát! Nemsokára beköszönt a tél, vagyis: szünet lesz! Megyünk hozzád látogatóba, vagy jobb eséllyel te is jöhetsz haza. 
- Az kizárt - sóhajtottam csüggedten -, anya sose menne bele, hogy a szünetet otthon töltsem. Ám, egyetlen vigaszom, hogy napi szinten telefonos kapcsolatban állhatunk, és hamarosan újra láthatjuk egymást.
- Na látod! Megy ez neked! - mondták mosolygós hangon.
- Muszáj lesz. De, meséljetek! Miújság otthon?
- Még csak pár órája mentél el! - nevettek.
- Ettől függetlenül úgy érzem, mintha egy éve lett volna - grimaszoltam.
- Nyugi! Egyébként meg...
- Egyébként meg...? - húztam fel a szemöldököm, túl nagy volt a csend és vészes a hallgatás.
- Adrian Ivaskov visszatért köreinkbe - nyögte ki, Lily.
Egy pillanatra bennem rekedt a levegő. Tüdőm már sípolni kezdett, levegő után epekedett. Adrian visszatért. Visszatért. Visszatért. Minduntalan ez visszhangzott a fejembe, szemembe kósza könnyek szöktek, amik közül nem találtam a kiutat.
- Lin? - kérdezte Lily aggódva. - Itt vagy még? - nem válaszoltam, képtelen voltam. Eljutottak agyamig a szavak, ám maximálisan leblokkoltam. - Ahj, Peter, mondtam, hogy rossz ötlet elmondani neki! 
- Semmi baj! - találtam meg végre a hangomat. - Jól vagyok, ne aggódjatok. Adrian meg... - leheltem erőtlenül a nevét -, maga döntött úgy, hogy többet nem kér belőlem, a barátságomból, hát jó. Elfogadom és feldolgozom, mást nem tehetek.
- Első dolga az volt, hogy téged keressen... - mondta kissé vonakodva, Peter.
- Igen?!
- Ühüm. Mondtuk neki, hogy az anyukád elküldött az Akadémiára, és teljesen lesokkolt. Felakart hívni, de... hát, mondtam neki, hogy nem lenne jó ötlet. Több mint egy hónapja felénk se szagolt, te meg most így is kivagy a költözés miatt, ezért nem lenne tanácsos még jobban felzaklatnia. Ne haragudj, de csak a te érdekedben tettük. 
- Semmi baj - nyeltem egyet. - Jól tettétek. Most valóban nem hiányzik, hogy ő is felkavarja az életemet - hiányzik Adrian, hiányzik a hangja, a beszéde és a jelleme. Ám, mégis váltig hiszem, hogy a barátaim helyesen cselekedtek.
- Akkor jó. De, Lin... nem húzhatod ezt sokáig, tudod milyen önfejű. Képes és még odamegy, vagy felhív... Azt tanácsolom rendezz le magadban mindent és minél előbb keresd. Peter megígérte neki, hogy átadjuk az üzenetét, miszerint szeretne veled beszélni. 
- Rendben van. Minél előbb próbálom tisztázni magamban a dolgokat és még a héten felhívom, mondjátok meg neki! - sóhajtottam.
- Mindenképpen. Most mennünk kell, a királynő ismét vacsorát szervezett a nemeseknek, ott kell lennünk. 
- Nem is ő lenne... - forgattam a szemeimet. - Sziasztok, majd még kereslek titeket, de ti is nyugodtan hívjatok, ha nem lennék telefonközelben, akkor később visszahívlak titeket, meg majd megadom az órarendet, hogy tudjátok.
- Okés, szia Lin! 

  Mosolyogva ejtettem magam mellé a telefonomat. Sóhajtva egyet megdörzsöltem a szemeimet, majd orrnyergemre szorítva estem mély gondolkodásba. Adrian. A neve folyton visszaszökött elmémbe, s homállyal fedte azt. Fogalmam sem volt, hogyan kéne a dolgokhoz állnom. Itt én vagyok a sértett fél, nem ő. Neki kell tepernie értem, nem nekem érte. Mégis... olyan furcsa érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Mintha... helytelen lenne a felvetésem. De, miért? 

1. díjam

Szabályok:

- írj 11 dolgot magadról

- válaszolj 11 kérdésre

- tegyél fel 11 kérdést

- küldd tovább 11 embernek

11 dolog magamról:

- Kissé makacs és önfejű vagyok.

- Gyerekkorom óta folyamatosan táncolok.

- Szeretem a koreai zenéket. 

- Az egyik szemem sötét barna, míg a másik világos. 

- Most már vörös tincsek tündökölnek a hajamban. 

- Anyukám a példaképem.

- A kiskutyám neve Törpilla. 

- Van egy bátyám.

- Ki nem állhatom az igazi nevemet. 

- Szeretek olvasni.

- Két barátnőmmel alapítottunk egy közös bandát, pusztán hülyeségből. 

11 válasz:

1. Mi inspirál az írásban?

- Leginkább az, ha visszajelzéseket kapok a történetemmel kapcsolatban. Ha esetleg mély ponton vagyok és látom, hogy várják a folytatást, az iszonyúan jól tud esni, és akkor addig nem állok le, míg meg nem írtam a következő részt.

2. Melyik a kedvenc blogod?

- Hú, hát sokat szeretek, de pl.: Lobbanékony. (http://valentinetvd.blogspot.hu)

3. Ki a kedvenc íród a blogspoton?

- Valentine.

4. Milyen zenéket szeretsz?

- K-pop a fő kedvencem.

5. A telet vagy a nyarat szereted a jobban?

- Nyarat.

6. Szereted, ha nagy hó esik?

- Imádom. :D Jókat lehet benne a haverokkal szórakozni.

7. Mi a kedvenc állatod?

- Farkas.

8. Szeretsz szó játékokat játszani?

- Nincs velük bajom.

9. A barátaid támogatnak az írásban?

- Akik tudják, igen.

10. Van olyan ember, akivel meg szoktad beszélni a követkő rész tartalmait mielőtt megírod?

- Igen.

11. Ha igen, ki az?

- Az egyik barátnőm, akitől nagyon sok támogatást kapok.

11 kérdés:

1. Miért kezdtél el írni?

2. Van kedvenc karaktered, amit te alkottál?

3. Volt már olyan időszak az életedben, hogy gondoltál rá, hogy felhagysz az írással?

4. Milyen filmeket szeretsz?

5. Kedvenc színész?

6. Általában mennyi időt vesz igénybe egy fejezet megírása?

7. Mikor kezdtél el blogolni?

8. És mi inspirált rá?

9. Honnan nyersz ihletet a folytatáshoz?

10. Van olyan személy, akinek a véleményére mindig vársz, mikor kiteszed az új fejezetet?

11. Meddig tervezel még írni?

Akiknek küldöm:

Veronika

Lana W.

2. fejezet

 THE NEWS

Sziasztok!

 Megérkeztem a következő résszel, ami remélem elnyeri a tetszéseteket. Pár véleményeknek örülnék!

Puszi, Lina. 

- Mit akarsz? - kérdeztem unottan, miközben lehuppantam az íróasztala előtt elhelyezkedő, kényelmes bőrfotelek egyikébe. 

- Mi az, hogy mit akarok? Ne beszélj így velem, kisasszony! Az anyád vagyok! - szemeiből sértettség árulkodott, ami nem igazán tudott meghatni.

- Ééés..? - néztem rá várakozóan. Figyelmen kívül hagytam prédikálását, mert, ha magamra veszem, akkor folytatta volna tovább és nem akartam, hogy ezt a napot bárki is elrontsa. 

 Sóhajtott egyet, majd megrázta s felszegezte fejét. 

- A baleseted után elgondolkodtam..

- Baleset?! - vágtam a szavába hevesen. - Akkor lenne baleset, ha mondjuk leestem volna a lépcsőről és eltöröm valamim, vagy mondjuk karambolozunk az autóval. Ha az otthonunk leég, s rajtam kívül mindenki meghal, akkor már rég nem balesetről beszélünk! 

- Na, látod, éppen ezért döntöttem úgy, hogy elköltözöl. Nem voltál még képes feldolgozni a történteket, időre van szükséged.

- Elköltözök?! - sipítottam magas hangon és megrökönyödve néztem szülőanyámra. 

- Pontosabban bentlakásos iskolába mész, mégpedig a Szent Vlagyimirbe - bólintott. 

- A Szent Vlagyimirbe?! - kontráztam rá. - Neked elment az eszed?! Ott mitől lenne jobb nekem? Távol az otthonomtól, a barátaimtól, távol, tőled...- motyogtam a végét magam elé meredve. 

- Ez a te érdekeidet szolgálja majd, kincsem - engedett meg magának egy halvány mosolyt, ami csak pár másodpercig volt látható arcán, utána felvette régi, kiismerhetetlen, kemény maszkját. - Holnap indulsz - tette még hozzá, majd felkelt helyéről, nyomott egy rövid puszit a fejem tetejére és elhagyta a szobát, magamra hagyva a gondolataimmal. 

  Többször is megráztam a fejem és csak meredtem magam elé. Ez nem lehet igaz! Nem teheti! Már nagykorú vagyok, tehát, hozhatok saját döntéseket is! Attól még, hogy a királynő nem irányíthatja az életemet kénye kedve szerint, mikor már felnőtt nő vagyok.! Nekem pedig azt ne akarja bemesélni, hogy anyai szeretetből tette, mert szerintem senki sem hinné el ezt neki az udvarban, még a legbizalmasabb köreiben mozgók sem. Kell lennie valami hátsószándékának. Vagy csak megakar szabadulni tőlem, hogy ne keljen mindig velem foglalkoznia. Nem tudom. Kiismerhetetlen. Még néha számomra is. 

 Egy halk kopogás hallatszott az ajtó túlsó feléről, ezzel elérte a vendégem, hogy kizökkenjek gondolataim közül. 

- Bejöhetek? - dugta be a fejét Lily. Némán bólintottam egyet, majd megvártam míg helyet foglal mellettem. 

- Elköltözök - motyogtam halkan, előre nézve. Szemeimet marni kezdték a könnyeim, amiket minden erőmmel igyekeztem visszatartani. 

- Tessék?! - sipította most ő hozzám hasonlóan. - De, hogy?! És mikor?! És miért?! Ez nagyon rossz vicc, Lin! - rázta a fejét. Légzése szaporább lett és gondolom szívverése is megkétszereződhetett.

 Sóhajtottam. 

- Nem vicc. Anyám kitalálta, hogy nem tudtam még feldolgozni a két hónappal ezelőtt történteket és ezért elküld a Szent Vlagyimirbe - húztam a számat.

- Az nem egy bentlakásos iskola?! 

- De, az - bólintottam. 

- Akkor..nem is láthatjuk majd egymást! - jött rá mondandóm lényegére és könnyei apránként folyni kezdtek. 

- Sajnálom - húztam ajkaimat keserű mosolyra, majd lehajtottam fejem, mivel nem akartam még jobban rontani barátnőm helyzetén azzal, hogy még miattam is aggódjon, mert sírok. 

***

- Hogy mi van?! - bukott ki Peterből, talán kicsit hangosabban a kelleténél, mikor is a templom bejárata előtt várakoztunk és Lily elmesélte neki is a szomorú hírt, miszerint elköltözök. - Az anyád nem normális! Már nem mintha eddig az lett volna..de, akkor is! Elküldeni téged messzire, egy bentlakásos iskolába, na, ez még kegyetlenebb tett mikor egy teljes hétre bezárt a szobádba, mert szerinte rossz hatással voltunk rád! 

- Tudom! - sóhajtottam. - Nézzétek, ez nekem is sem jobb, mint nektek! Évekig magántanárok jártak hozzám, nem hagytam el az udvart, ti voltatok a barátaim, és most bedob egy ismeretlen közösségbe, ahol kitudja milyenek a diákok és a tanárok. Arról meg ne is beszéljünk, hogy mi lesz, ha kitudódik, hogy a királynő az anyám - borzongtam meg csak a puszta gondolatra is, hogy ez napvilágot lásson majd, ha elmegyek az akadémiára...ha elmegyek. Ezt a meccset még nem játszottam le anyával. A csatát megnyerheti, de a háborút..hát, majd meglátjuk. 

- Jajj, szívem! - ölelte át a vállaimat Lily és nyakhajlatomba fúrta a fejét.

- Nehogy elkezdj nekem itt pityeregni! - szorítottam rá a nyakamat körbeölelő csuklójára. - Megoldjuk. 

- Meg hát - bólintott magabiztosan, Peter. - A csatát talán megnyerte, de a háború, a miénk lesz! - vigyorodott el. Halk nevetés szökött ki ajkaim között ezt hallva. Hihetetlen, hogy mennyire különbözünk, mégis egyformák vagyunk. Nem hiába kötöttünk életre szóló barátságot már gyermekekként.

  Kivételes alkalmak egyike közé tartozott ez, ugyanis mindig odaszoktam figyelni a templomba, s fontos szerepet játszik az életemben a vallás. Főleg mióta kastélyunk sikeresen porig égett. Most mégsem vitt rá a lélek, hogy érdeklődést mutassak az atya iránt. Agyam egyre csak azon kattogott, hogy mi lesz, ha tévedünk és mégis el kellesz hagynom a barátaimat, az otthonomat. Ez felért magával a pokollal. Talán, még a tűzesetet is még egyszer bevállalnám, de ezt már nem. Nyomós okaim közé tartozott, a listámat vezető név. Adrian Ivaskov. 

  Ha sikerül anyámnak elérni, hogy holnap elmenjek az Akadémiára, akkor az azt jelenti, hogy már őt se látom többet. Esetleg szünetekben, ami így év közepén igencsak messze lenne. A téli szünet már hetekkel ezelőtt lecsengett a diákok körében, és rohamosan közeledünk a tavaszhoz. S akkor sem biztos, hogy találkozni tudnánk. Adrian általában mindig elutazik valahová szünetekben, javarészt mi is vele tartottunk eddig, de Lily és Peter nem hinném, hogy kihagynának egy alkalmat is, hogy újra láthassanak. Így nem tudom. Bizonytalan vagyok, már magam sem tudjam, mit higgyek Adriannel kapcsolatban. Egyszerű akarom látni, megköszönni neki, hogy a kórházban mellettem volt és felpofozni, amiért ilyen szemét, hogy lélekszámba sem vesz. A szüleit meg nincs merszem megkérdezni a hogyléte felől és büszkeségből nem is tenném. Én minek teperjek utána, ha ő nem kíváncsi rám? Igaza van, Peternek. Adrian Ivaskov a föld legkonokabb morája, makacs, arrogáns és teljes mértékben kiszámíthatatlan. Igazi rossz fiú. Mégsem tudok parancsolni a szívemnek..hiányzik, már most. Mintha a bátyám lenne. Gyerekkorunktól kezdve mindig megvédett, mellettem volt és együttes erővel idegesítettük az anyámat. Bátyám helyett bátyám volt, s néha úgy viselkedett, mintha az apám lenne, még viszonylag fiatal kora ellenére is.
- Hé, Lin! - rázott meg gyengéden, mellettem ülő barátnőm. - Vége van, a misének.
- Máris? - képedtem el, majd körbefuttattam tekintetemet a templomban, ahonnan mindenki készült távozni.
- Gyere - mosolyodott el, karon ragadott, én pedig szó nélkül követtem, mint egy engedelmes kutya a gazdáját. Tudtam, hogy le voltak mindketten törve, csak miattam próbálták mutatni az erős és magabiztos énjüket. Ezért is imádtam őket. Jobb barátokat el sem tudnék képzelni magamnak. 
- Nem megyünk el délután kicsit csavarogni a városban? - tette fel a kérdést, Peter, amint kiléptünk az ajtón, már, hogy választ adhassak a fiúnak, de valaki megelőzött.
- Sajnálom gyerekek, de nem! A lányomnak ma még pakolnia is kell, hiszen holnap korán reggel fog indulni, hogy időben az akadémiára érjen.
- Úgy érted, HA beleegyezek ebbe az őrültségbe.. - forgattam a szememet és tovább sétáltam, húzva magam után barátaimat, de anyám követett minket.
- Nem kértem az engedélyed! - jelentette ki nemes egyszerűséggel, majd végig nézett a barátaimon, biccentett feléjük egyet és magunkra hagyott minket.
- Ahhh..úgy utálom! Miért kell neki mindig beleszólnia az életembe?! Nem mindegy neki, hogy mit csinálok? Eddig se nagyon foglalkozott velem, hát most se tegye! - dühöngtem, miközben az egyre erősödő szél belekapott a hajamba és jól összefújta. Igazi filmbe illő hisztérikának nézhettem így most ki.
- Lin, nyugi! - tette kezeit vállaimra, Lily. - Megoldjuk! - határozott volt, szemeiben mégis némi bizonytalanságot és félelmet véltem felfedezni.
- És, ha nem? - kérdeztem lehangoltan. - Ha itt kell hagynom titeket?
- Akkor mindennap beszélni fogunk és nem hanyagoljuk el egymást! - állt közénk, Peter és egy csoportos ölelésre invitált minket.
- Ahj.. úgy imádlak titeket! - sóhajtottam és még jobban szorítottam magamhoz kettejüket, míg ők két oldalról öleltek engem.
- Mi is téged! - mondták egyszerre.

Hiába akartam halogatni az elkerülhetetlen, egyszer csak vissza kellett mennem a kastélyba.
 Mise után elmentünk egy kicsit az udvar parkjába és nosztalgiáztunk, felidéztük a régi, szép emlékeket és nevettünk, talán hosszú ideig most utoljára. Hiányozni fog ez a két lökött, nem tudom, hogy bírom majd ki nélkülük. Már meg sem próbáltam anyámat győzködni. Felesleges lett volna. Amit ő egyszer a fejébe vesz, azt véghez is viszi, s nem érdekli senki és semmi, még a saját lánya sem.
  Ezért mikor hazaértem nem mentem oda hozzá, és nem is néztem rá, holott a nyitott étkezőben ült és újságot olvasott. Felcaplattam a lépcsőn, majd jó hangosan bevágtam magam után a szobám ajtaját, hogy éreztessem vele dühömet.
  Durcás arccal sétáltam el a szekrényemig és halásztam elő a bőröndjeimet, majd megálltam egy percre a szobám közepén és tüzetesen végig mértem a kicsinek nem nevezhető helyiséget. Az egyetlen dolog, amit kedveltem a kastélyban - még a felújítottban is - az a hálóhelyiségem volt. Ennek a berendezésébe nem szólhatott bele az anyám, úgy alakítottam mindegy egyes kis négyzetméterét, ahogy én azt jónak láttam. Saját ízlésemet tükrözte és ez rendesen meg is látszott rajta. Lila, mintázott falak. Közepén egy egyszerű franciaággyal, bal és jobboldalt egyaránt szekrénysor húzódott, jobb oldalt egy ablakkal és bal oldalt a fürdőszobámba vezető ajtóval kiegészülve. Ágyammal szemben pedig az íróasztalom foglalt helyet. Tv nem volt, szükségtelennek éreztem. Egyszerű, de praktikus szoba volt és én imádtam. Fájt a szívem, azért, mert itt kellett hagynom. Közhelyes, tudom, hogy egyetlen egy helyiség miatt fáj a szívem, de ez volt az én kuckóm, a menedékhelyem, az én birodalmam. Ide anya nem nagyon tette be a lábát, itt az lehettem, aki akartam lenni, nem voltak szabályok, nem szólt bele senki, hogy mit, hogy csináljak.
  Miután kellőképpen fájdítottam a szívem, nekiveselkedtem a pakolásnak. Indulatosan, morcosan dobáltam bőröndjeimbe ruháimat és egyéb tárgyaimat. Tisztában voltam vele, hogy gyerekesen viselkedem, de nem érdekelt, magasról tettem rá. Volt okom a sértettségre, s nekem ne mondja senki, hogy az a helyes, amit az anyám művel, mert szerintem katasztrofális a viselkedése. 

Pakolás után elvonultam fürödni. Több mint egy óráig áztattam magam a kádban, jó forró vízben. Zaklatottságomat valamennyire sikerült elűznie ennek a régi, praktikus módszernek, de sértettségemen nem tudott változtatni, még a kikapcsolódás sem. És, talán nem is akartam, hogy hasson rám a víz misztikusnak vélt ereje, talán minden így volt számomra jó, ahogy most van. Talán, ezzel akartam büntetni édesanyámat, a királynőt, amiért száműzött engem otthonából, az otthonunkból, amiért arra kényszerít, hogy elszakadjak a szeretteimtől..Tőle.
 Fürdés után egyből a jó puha ágyikómba estem és megpróbáltam mindent kizárni a fejemből. Csak a pihenésre koncentráltam és arra, hogy ez utolsó éjszaka, amit a kastélyban, a szobámban, amit a városban töltök.

1. fejezet

WHAT IT YOU WANT?


Sziasztok!
Itt is van az első rész. Kicsit rövid lett, de ezután kezdenek majd az események beindulni.
Aki olvassa, az kérem hagyjon valamilyen véleményt! :)

Puszi, Lina.

Jobb lábamra támaszkodva másikkal idegesen toporogtam egy helyben, a szoba egyik eldugott pontjában. Egybe ruhám épphogy csak a térdem felett állt meg pár centivel, oldalain fekete csíkok futottak fel, derekamnál pedig szintén egy sötét színű öv díszítette aranyozott öltözékem. Hajam hátul kontyba fogtam, csak elől lógott ki két nagyobb tincs, s hullottak a nyakhajlatomba. Apró, fényes kis fülbevalóim szinte elvesztek hajzuhatagom mögött. S nyakamban most kivételesen nem tündöklött egy méregdrága, gyémánttal ékesített nyaklánc sem. Körmeim feketére voltak festve és ujjaim között forgattam poharamat, olykor belekortyolva a minőségi pezsgőmbe.

   Felfordult a gyomrom a sok negédes szótól és pillantásoktól. Szem forgatva figyeltem, ahogy anyám bájolog a vendégekkel, akik hozzánk hasonlóan nemesi morák voltak. Akik csak jó neveltetésük miatt és persze azért, mert nem akarnak bajt maguknak, ilyen kedvesek vele. Anyám tudja jól ezt és mégis nyugodt szívvel jó pofizott velük.

 Szánalmas.

    A hatalmas helyiség hemzsegett a gazdagabbnál gazdagabb moráktól, s kint pedig az őket védő testőreik álltak sorfalat, hogy bármikor ugorni tudjanak szükség esetén. Áldottam Istent, amiért senki sem jött oda hozzám érdeklődni, a hogylétem felől kérdezősködni, hamár muszáj volt végig állnom ezt az amúgy is nevetséges okokból kifolyólag rendezett partit. Legszívesebben el sem jöttem volna, de jó anyám kötelezett rá, akárcsak minden partinál, amit az udvarban tartanak. Most kivételesen fontosnak tartotta a jelenlétemet, mondván: ¨A te tiszteletedre rendeztük ezt az estélyt, hallatlan, hogy ilyesmire kérsz engem!¨ A tiszteletemre? Ugyan már! Anyám csak egy újabb alkalmat ragadott meg, hogy a többi mora orra alá dörgölhesse a felújított kastély és a sok milliót érő dolgainkat. És kétlem, hogy ennyien aggódnának értem, csak egy jót mulatni jöttek ide nem másért. Legtöbbjüket nem is ismerem, esetleg hallottam már róluk, láttam őket vagy még ennyire sem. Nem volt itt senki, akivel eltudtam volna ütni az időt, inkább csak felnőttek, akik voltak szívesek otthon hagyni gyerekeiket, akikkel esetleg még egy jót is társalogtam volna. Bár, nem volt feltett szándékom új barátokra szert tenni, azért mégis jobban éreztem volna magam, ha van társaságom. A barátaim, az a pár, akik még vannak nekem semmiféleképpen nem akartak részt venni a ma esti partin, undorítónak tartották az ötletet, amivel egyet kellett értenem. Nem történt semmi nagyra méltó dolog, amiért kiérdemeltem volna ezt. Tényleg egy puccos parti keretein belül kellett tudatni a nagyérdeművel, hogy kiengedtek a kórházból?! Túléltem, igen, de a többiek nem. Az én tiszteletemre partit rendeznek, mivel túléltem, de undorító, hogy azt ünneplik, hogy ez mások halálának köszönhetően jött létre. 

  Két hónappal ezelőtt hatalmas tűz ütött ki itt, a kastélyban. Az anyám és minden fontos ember távol volt, s csak én maradtam itthon testőrök és dolgozók kíséretében. Nem tudom mi történt, már csak a tűzre eszméltem fel, ami egyre jobban és gyorsabban terjedt a kastélyban. Az összes dolgozó, masszőr, pincér, gondnok, mindenki, a testőrök bennégtek a házban. Mindig is megvetettem a rendszert, ami a morák körében folyt. Jó, hogy voltak testőreink, de mi is megtudtuk volna magunkat védeni, ha kellő képzésben részesülünk, és akkor nem kellene mások életet feláldoznunk a sajátunkért. Az egyik testőr menekített ki engem. Fuldoklott, már alig volt eszméleténél, mégis utolsó leheletéig engem védett, ahogy arra felesküdött. Mikor áttörte az ajtót, én szabályosan kiestem rajta, ezzel is gyarapítva a sérüléseim számát. Láttam, végig néztem, ahogy a férfi felüvölt mikor a lángok elkapták a lábát, s lassanként az egész testét kezdték el mardosni. Szerettem volna segíteni, de képtelen voltam mozdulni fájdalmaim miatt. Minden lángokban állt, az ablakokon keresztül láttam a kapálózó embereket, akik segítségért kiáltanak, halálsikolyuk örökre bevésődött az agyamba. A lángoló kastély összképe volt az utolsó, amit láttam. Majd a házból kiterjedő füst és vérző sebeim miatt eszméletemet vesztettem. A kórházban tértem magamhoz pár nap után. A barátaim végig ott voltak mellettem, virrasztottak értem, az anyám, az anyám, aki megszült engem, még csak arra sem volt képes, hogy bejöjjön hozzám, amíg eszméletlenül feküdtem. Miután az orvosok szóltak neki, hogy felébredtem, csak akkor jött be meglátogatni. De, akkor rendesen a nyakamba borult és kis híján megfojtott. Nem igazán tudom, mit higgyek vele kapcsolatban. Sosem volt az a gondoskodó anya féleség, mégis, ha valami bajom lett, akkor még ő is letudta venni a maszkját és törődött velem. Vagy csak megjátszotta, nem tudom. Azt is csodának tartják az orvosok, hogy egyáltalán túléltem. A légzőrendszerem olyan szinten károsodott és a sebeim is nagyon súlyosak voltak, hogy nem fűztek reményeket a felépülésemhez. Azután kezdtem napról napra egyre jobban lenni, miután valaki bejárt hozzám és a kezemet szorongatta. 

  Adrian Ivaskov.

   A férfi, aki szinte a bátyám volt. A doktorok és a barátaim szerint mindvégig mellettem virrasztott, a kezemet szorongatta és beszélt hozzám. Csak átöltözni járt haza, egy óránál tovább sosem maradt el, vagy még annyi ideig sem. Az etetőit is magához rendelte, még táplálkozása kedvéért sem volt hajlandó elmozdulni mellőlem. De, miután felébredtem nyomát se láttam. Eltűnt, nem jött be hozzám, s a partira sem jött el - bár emiatt nem hibáztatom. Csak kicsit szíven ütött, hogy még itthon sem látogatott meg. Furcsa, nem meg szokott viselkedés volt ez tőle.

  Éppen elkaptam anyám tekintetét, mikor az egyik asszonnyal diskurált nagyban valamiről. Mindketten felém néztek, szóval rólam volt szó. Felhajtottam a kezemben lévő maradék pezsgőmet is, a poharat letettem a mögöttem elterülő, fehér terítős svédasztalra és biccentve anyámék társasága felé, sietősen elhagytam a helyet. Feltételezem azért nem jött utánam, mivel nem akart jelenetet rendezni. Őszintén nem is bántam. A látszat ellenére utáltam veszekedni anyával. Szerettem felidegesíteni, de azt is csak azért, mert nem nagyon erőltette meg magát, ami az anya-lánya kapcsolatunkat illette. Egyébként utáltam mindegy egyes percét a veszekedéseinknek, csupán büszkeségből nem ismertem be ezt. 

A mi kastélyunk - amit sikerült két hónap alatt újjá építeniük, mily' meglepő - az udvar másik végében állt, így nem kellett sokat sétálnom, hamar hazaértem. Leintettem a cselédlányt, aki már jött volna elém, és felsiettem a kígyózó lépcsőkön egyenesen a szobámba, ahol becsaptam magam mögött a szobaajtót, ami kicsit nagyobbat szólt a kelleténél. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, lerúgtam lábaimról a cipőket, amiktől már kicsit sajgott a két végtagom, a fülbevalókat is kiszedtem a fülemből, a csatot kihúztam a hajamból, kicsit megráztam a fejem, hogy rendesen omoljon le barna hajzuhatagom, s elhaladva az íróasztalom mellett rádobáltam az ékszereket, majd sóhajtva terültem el ágyam puha párnái között.
  Kis pihenés után feltápászkodtam, majd a fürdőm felé vettem az irányt. Nem vágytam most másra, csak egy jó forró fürdőre. Az, mégha csupán kis időre, de eltudja feledtetni velem a gondokat és a félelmeimet.

***

 A vasárnap reggelünk szokásosan indult. Már koránt fent kellett lennünk, hiszen nyolcra az udvar apraja nagyja idegyűlt, hogy részt vegyenek az anyám által szervezett reggelin. Utána pedig közösen ültünk be a templomba, a délutáni misére. Minden vasárnap így ment. Anya nagy eseményei közé tartozott ez, s már hagyománnyá nőtte ki magát. Ez volt az egyetlen, amit még kedveltem is, és szívesen vettem részt rajta.
- Nincs itt - gyermekkori barátom, Peter, felbukkanása nem ért váratlanul, mikor az asztalok között szlalomoztam és minden egyes kis részletet tökéletesítettem. A vendégek már gyűlni kezdtek és viziteltek egyetlen élő szülőmnél.
- Kire gondolsz? - húztam fel a szemöldököm, pillantással sem méltatva a fiút.
- Adrian Ivaskovra - tette keresztbe kezeit. - Ne add az értetlent. Tudom, hogy őt keresed, és az asztalok közötti rohangálásod is ezt támasztja alá. De, nincs itt. Láttál már egy Ivaskovot anyád villásreggelijén részt venni?
- Azok a morák ott, Mr. és Mrs. Ivaskov - mutattam az anyám előtt álló társaság két tagjára, akik a terem másik végében, a nyitott ajtónál elegyedtek beszélgetésbe. Látva a fiú arcát, tudtam, hogy ezzel sikerült őt megfognom és igazából nem gondolkozott mielőtt kimondta a szavakat.
- Oké, Lin, te nyertél - sóhajtott fel végül, mire egy apró mosoly kúszott arcomra. - De, hé! Adrian Ivaskovról beszélünk, ő sosem jár templomba!
- Miért vagy ebben ilyen biztos? - kereszteztem karjaimat mellem alatt.
- Nézd, én értem, hogy fontos számodra, de el kell fogadnod a tényt, miszerint Adrian nem nagyon vágyik mostanában a társaságodra - tudom, hogy nem a rossz szándék vezérelte. Tudom. Mégis úgy éreztem, mintha tűkkel döfködték volna a szívemet. Azzal is tisztában voltam, hogy teljes mértékben igaza van ezzel kapcsolatban, mégsem akartam elfogadni. Nem értettem mi ütött hirtelen Adrianbe, hiszen eddig olyan jól megvoltunk egymás mellett, mintha a bátyám lett volna, erre meg jön egy kis tűz és mindent elront kettőnk között. Aminek ráadásul a miértjét sem tudom. - Bocs, nem akartam túl nyers lenni.
- Nem voltál az - ráztam meg a fejemet. - Én viselem túlságosan is a szívemen annak a baromnak a sorsát, aki nyilvánvalóan már nem kíváncsi rám - rántottam meg vállaimat, miközben tekintetem újra anya és az Ivaskov házaspár felé siklott. Valamiről nagyon beszélgettek és kicsit feszültnek tűntek, remélem nincs baj. - Apropó, Lily-t, hol hagytad?
- Majd jön - unta meg eddigi pozícióját és kezeit zsebre dugta. - Reggel kicsit összezörrent az anyjával, de azt mondta ki nem hagyna egy vasárnapot sem.
- Rendben - mosolyogtam. - Nélküle nem igen élnék túl egy ilyen napot, anyám és a többi nemes társaságában.
- Hé! Mi van velem? Én már nem számítok? - méltatlankodott, ami harsány nevetést váltott ki belőlem.
- Ó, dehogynem! Imádlak, te lökött! - pusziltam meg az arcát, mire diadalittasan elmosolyodott és lágy ölelésébe vont. - De, Lil, az én legjobb barátom, aki nőnemű. Tudod, vannak dolgok, amiket csak vele tudok megbeszélni.
- Értem, értem. Vele vesézitek ki a pasikat, köztük engem - ingatta rosszallóan a fejét.
- Igen, te vagy az első számú áldozatunk! - vigyorogtam rá.
- Eh, nem akarom tudni, miket beszéltek rólam! - temette arcát kezeibe.
- Ez van, haver, ha a barátnőd legjobb barátja a te egyik legjobb barátod - karoltam át a vállát, lankadatlan vigyorral az arcomon.
- Muszáj ilyen komplikáltnak lenned? - kiáltott bele a tenyerébe.

- Ez nem komplikáltság, csak a pasiknak nincs elég eszük, hogy felfogják - húztam továbbra is az agyát.

- Átkozom a napot, amikor Lily legjobb barátnőjévé választott téged! - morgott. 

- Ó, akkor átkozd el a gyerekkori énjeinket, mert, ha az emlékezetem nem csal, márpedig nem, akkor mindannyian életre szóló barátságot kötöttünk, te, én, Lily és Adrian. 

- Utálom mikor ilyen vagy - sóhajtott fel és ujjai közül sandított fel rám, miközben én még mindig a vállait fogdostam. 

- Milyen? 

- Ne kezd, Lin!

- Jól van na, gyere, te kis hősszerelmes! - nevettem, majd megkegyelmezve levettem róla kezeimet és elsétáltunk megkeresni az asztalunkat. Nem meglepő módon az anyám és az Ivaskov szülők kapták a mellettünk lévő asztalt. Míg Lily-re vártunk nosztalgiáztunk egy kicsit, felelevenítettük a gyerekkori emlékeket, legyenek azok jók vagy éppen rosszak. Szóba jött a balesetem is. Többen is különösnek tartják, hogy pont akkor romlott el valami a kastélyban, mikor anyám távol volt. Mivel kettőnk közül inkább ő lenne az, akit megakarnának ölni. Alapból nevetségesnek tartom azt a feltételezést, hogy strigák tették. Könyörgöm, fényes nappal?! Lehetetlen! De, mindenki ragaszkodik ehhez a beteges agyszüleményhez és én nem tudok ellene mit tenni. Szerintem csak egy jól megszervezett merénylet volt a királynő ellen, aki éppenséggel házon kívül volt.

  Utáltam, hogy hercegnő vagyok. S nem csak odamondják nekem, mint a többi főnemesi családokból származó mora lányokra, hanem tényleg az voltam. A királynő, Tatiana lánya. Véleményem szerint semmi hasonlóság nincs bennünk. Neki szőke haja van, már-már fehér felé tendál, nekem pedig sötétbarna fürtök ékeskednek fejemen. A modorunk és az elképzeléseink is különböznek. Ég és föld vagyunk. Ha nem tudnák, senki sem mondaná meg, hogy a királynő lánya vagyok. 

 Az édesapámat sohasem ismertem, meghalt mielőtt még megszülettem volna. Nem volt ki meséljen róla, mivel anyám persze nem volt hajlandó megtenni ezt egyetlen lányáért, s nem egyszer kaptam már olyan visszhangokat, hogy anyámat sosem látták férfival. Hogy miért nem kételkedtem benne, hogy valóban ő e a vérszerinti édesanyám? Mert pár évvel ezelőtt néhány család zúgolódni kezdett és megrágalmazták őt, miszerint nem is az anyám. Akkor bedühödött és elcipelt egy vizsgálatra, ami kimutatta, hogy márpedig egy a vérünk és ő a szülőanyám. Azóta nem kapunk ehhez hasonló bántásokat. Azok közül, akik nem az udvarban élnek, kevesen tudják, hogy Tatiana királynőnek lánya van. Mindig próbálta titkolni a nagyérdemű elől, én pedig nem álltam ebben útját.

- Kislányom, szeretnék veled beszélni! - lépett oda az asztalunkhoz anya, kizökkentve ezzel az elmélkedésemből.
- Nem várhatna ez a templom látogatás utánig? - húztam fel szemöldökömet.
- Nem! - vágta rá erélyesen és szemei rám villantak.
- Legyen - sóhajtottam, majd felállva követtem anyámat a dolgozójába. Magamon éreztem Peter aggódó pillantásait és az ajtóban Lilyvel is összefutottunk, de nem tudtam vele leállni beszélgetni, így csak egy értetlen pillantást váltottunk. 
 Fogalmam sem volt róla, hogy mit akarhat az anyám. Titokzatos és megfejthetetlen nő.

Prológus

PROLOGUE

Sziasztok!
Nem tudom ki mennyire emlékszik még rám, nyáron egy Teen Wolf-os történetet kezdtem el írni, amit ihlet és időhiány miatt abba is hagytam..
Most viszont egy új - remélhetőleg nem tiszavirág életű - történetbe kezdtem, az új filmmel, a Vámpírakadémiával. A könyveket már tavaly kivégeztem és azonnal beléjük szerettem, a filmről ne is beszéljünk! :$
Szóval, remélem, aki olvassa annak elnyeri a tetszését, és hagy nekem egy kis kommentet a bejegyzések alá!
További szép estét!

Puszi, Lina.

Hideg, téli nap volt. A szél erősen süvített a fák lombjai között, felborzolva minden élőlényt, aki a szabadban járt. A kihalt utcában csak egy magassarkú kopogása visszhangzott. 

 A nő érezte a hideget, ám mégsem érdekelte. Aranyszőke haja hullámokban omlott vállára. Sötétrózsaszín színű szövetkabátja lengén lógott rajta, mégis elegáns hatást keltett. Kezeit a zsebeibe temette, s látszólag nyugodtan szelte át az aszfalt utat, ami elválasztotta őt a kocsija mellett idegesen toporzékoló, napszemüveges nőtől, kinek karjában egy hófehér pólyába bugyolált csecsemő aluszta az igazak álmát. A szőke hajú nő kívülről érdektelennek, s nyugodtnak tűnhetett, de belül elveszett érzelmei vad viharában.

  Félt és izgatott volt. 

   Aggályai voltak azzal szemben, amit most tenni készültek, de már beleegyezett, így nem volt visszaút. Izgatott volt, mivel neki sosem adatott meg a lehetőség, hogy gyermeke lehessen. S ha most nem is ő szülte a picit, lehetőséget adtak rá, hogy sajátjaként nevelje fel. Ő pedig belement. Mert a szíve mélyén nem vágyott másra, csak egy kisbabára.

- Eljöttél – sóhajtott fel megkönnyebbülten a barna hajú nő, amint a másik elé sétált. Kiváló érzékeinek köszönhetően már messziről kiszúrta partnerét, de csak akkor nyugodott meg, mikor az teljes életnagyságban állt előtte.

- Kérted, hát itt vagyok.

- Nézd, én..

- Kímélj meg a felesleges magyarázkodástól mindkettőnket! Add a babát, s útjaink elválnak. S semmissé tesszük ezt a napot, mindörökre!

- Lehetnél egy kicsit megértőbb is, mégis csak a saját lányomról van szó! – pillantott le a kezében nyugvó – ezek szerint – kislányra.

- A lányodról, akivel mit sem törődve, örökbe adod őt! Ne, légy álszent! Csodálom, hogy a férjed ilyen könnyen elhitte neked, hogy egy éven át gyógyfürdőben voltál az ország egyik eldugott pontján, az alig két éves fiaddal együtt. Bár, nem is tudom, miért lepődök meg ezen annyira, a férjed világ életében egy ostoba, semmire kellő bolond volt! S látom, a felesége sem üti meg kellően a mércét. Talán még megérteném helyzeted, ha házasság előtt állnál, de így, hogy férjed és gyereked van, hallatlan, amit elkövettél ellenük! Házasságon kívüli szülés..nem csak a családodnak, de a kicsinek is rosszat tettél. Kegyetlen sorsa ítélted őt csalfaságod miatt. Már csak abban reménykedhetsz, hogy ez az egész nem tudódik ki és sírig visszük ezt a szörnyűséges titkot. A saját, de legfőképpen a baba érdekében! – a szőke hajú nő kíméletlenül mondott el mindent, amit akart. Sosem kedvelte igazán a másikat, s most, hogy az megcsalta férjét, s zabi gyermeket szült, még inkább nőtt ellenszenve az asszony iránt. Maga sem értette miért vállalta el a kicsi nevelését, hiszen ő mindig a rideg, érzéketlen nő szerepében tetszelgett. De, most, egy ártatlan csecsemőn megesett a szíve.

- Legalább néha napján láthatom majd? – kérdezte reménykedve és a sírástól fojtott hangon az anya.

- Ó, kedvesem, persze, hogy látni fogod. Minden egyes nap ott lesz előtted a lány, aki már hozzám tartozik, s engem hív majd anyának. Büntetésül ezzel kell majd tovább élned, a saját lányod még csak nem is fog tudni róla, hogy te vagy az igazi anyja. Most pedig kérem a gyereket!

- Viszlát, kicsim – puszilta meg utoljára az alvó csecsemőt, s mikor átadta a vele szembe álló nőnek, úgy érezte, mintha a lelke egy darabkáját szakították volna ki. Könnyeit nem bírta tovább visszatartani, kegyetlenül előtörtek napszemüvege árnyékából.

  A szőke hajú nő úgy tartotta kezében a kisbabát, mintha az csak porcelánból lenne. A baba szépsége őt is elvarázsolta, sosem látott még hozzá foghatót. Szép, piroskás orcájába azonnal beleszeretett és soha nem észlelt érzések törtek fel benne. Egy halvány mosolyt megeresztve nézte a kezében nyugvó csöppséget, aki mostantól már az ő lánya volt.