2014. augusztus 5., kedd

3. fejezet


BUT WHY? 




Keresztbe tett kezekkel süppedtem bele a kényelmes ülésbe és úgy bámultam kifelé a kocsi ablakán. Arcomról tisztán leolvasható volt a dac és düh, ami csakis az anyám ellen irányult. Induláskor tudatosult bennem, hogy mostantól semmi sem lesz olyan, mint régen. Elvették a telefonomat, mivel az Akadémia szabályzata tiltja az ilyesfajta eszközök használatát. Már most tudom, hogy gyűlölni fogom az ottani életet. Amit miért is ne, a barátaim nélkül kell töltenem. Furcsa, hogy anyám nem kísért el. Pedig tényleg azt hittem, hogy elfog. De, erősen reménykedtem benne, hogy ne tegyen, s ezek szerint imáim meghallgatásra találtak.
 Anyám két testőre vitt el engem az eldugott helyen lévő iskolához. Gondoltam, hogy őket fogom az akadémiai tartózkodásom alatt is kapni, de tévedtem. Persze, miért nélkülözné két testőrét a hatalmas, Tatiana királynő. Ezzel csak az volt a bajom, hogyha már testőröket kell kapjak, akkor legalább valaki olyat, akit már ismerek, ne egy vadidegent osszanak be mellém. Még azt is mondhatnám, hogy Arthur  és Cameron egész jó fejek voltak. Ha nem anyám társaságát élvezték, akkor normálisan el lehetett velük beszélgetni, hülyéskedni.
  Sóhajtva fordítottam vissza fejemet az ablak felé, amit időközben a két testőr felé vezettem. Viccesnek tartottam, hogy a közeli dolgok pillanatok alatt elsuhantak a kocsink mellett, de, amik hátul voltak bokrok, fák, azok meg nem. Legalább egy jó élményem volt ebben az egészben, és sikerült elterelnie figyelmemet az egyre erősödő félelmemről és bánatomról. 
 Mikor az autónk végig haladt a fákkal övezett homokúton már én is felkaptam a fejem és feszengve vártam az érkezést. Hatalmas kapu őrizte a szintén hatalmas birtokot, melyen elhelyezkedett az Akadémia. Pont ahogy számítottam. Régimódi épület volt, de annál gyönyörűbb. A fekete kocsi ablakai sötétítettek voltak, ezért én kiláttam, de a diákok már nem láttak be, csak furcsa szemekkel méregették a hirtelen felbukkanó járműt. Az éj még csak most szállt le, s szinte mindenhol nyüzsögtek a fiatal morák és a testőrtanoncok. Ez volt a dolog másik hátulütője. Éjjeli tanítás. Fogalmam sincs hogyan fog a szervezetem erre reagálni az első napokban. Hiszen, már megszoktam a napfényt, s ellentétben a többi morával én még imádtam is. Nem zavart, nem fárasztott le, nem kellett esernyővel mászkálnom, ha nappal kimozdultam, mint ahogy a többieknek szükséges volt. Emiatt is tartottak különlegesnek anya barátai és az én két szem barátom is. Adriant már nem is sorolom fel, mert ő minden női egyedet különlegesnek tartott.

- Hercegnő! - zökkentett ki a gondolatmenetemből Cameron, ahogy meglengette előttem a kezét és csettintett egyet vékony, hosszúkás ujjaival.
- Oh - rezzentem össze és csapódtam a puha ülésnek. - Tessék?
- Megérkeztünk - válaszolta a fiatalabbik helyett Arthur. - Be kellene kísérnünk.
- De, persze, ha szeretne még egy kicsit a kocsiban maradni és megnyugodni, nekünk az sem probléma - tette hozzá Cameron.
- Nem, nem akarok, köszönöm - ráztam meg fejemet egy halvány mosoly kíséretében. - Menjünk.
Mély levegőt vettem, majd kipattintottam helyéről az ajtózárat, feltéve napszemüvegemet szorosan a fiúk mellé álltam, s lehajtott fejjel kullogtam utánuk. Éreztem magamon a sok döbbent, értetlen és kíváncsi tekintetet, ami nem segített helyzetemen. Legszívesebben most szobám rejtekébe bújtam volna és elő nem jöttem volna egy darabig. Erre gondolva azonnal elfogott a hiányérzet. Máris hiányzik Lily és Peter, a szobácskám, s még az anyám is. Azért valljuk be, csak ő hozott a világra és nevelt fel. Természetes, hogy szeretem, hárpia léte ellenére.
  Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor beértünk a főépületbe és az igazgatónő irodája felé tartottunk már. A félelmem is halványulni kezdett és magabiztosan lépkedtem végig a folyosón. Kirova volt az egyetlen, akit ismertem ebből a kócerájból, s mondhatni, kedveltem is.
- Hercegnő - hajolt meg előttem alázatosan a nő, mikor beléptem az ajtón.
- Igazgatónő - bólintottam üdvözlésképpen.
- Kérlek, foglalj helyet, kedvesem - állt félre az útból mosolyogva. Habozás nélkül fogadtam el ajánlatát és huppantam le az egyik kényelmes fotelbe. Mielőtt még szólhattam volna bármit is egy kopogás hallatszott a faajtó másik oldaláról, s miután Kirova megadta az engedélyt belépett egy lány, aki velem egykorú lehetett és egy fekete köpenyt viselő, hosszú hajú férfi. Mindketten testőrök voltak, legalábbis az előbbi csak annak tanult.
- Hát ez meg ki? - vezette rám a tekintetét a barna loknikkal rendelkező lány. Érdeklődve húztam fel egyik szemöldököm és néztem a lányra. Határozott, kicsit bunkó és szeszélyes jellemnek látszott, de pont ez tetszett benne. Sosem kedveltem az olyan lányokat, akik csak tűrnek, mosolyogva bólogatnak és nem mernek kiállni magukért.
- Hathaway! - mennydörögte az igazgatónő szigorú hangon. - Légy tisztelettel mások iránt!
- Rose! - szólt rá a férfi is enyhe akcentussal. - Kérj bocsánatot!
- Bocsánat - forgatta meg a szemeit - ezek szerint - Rose.
- Ülj le! - parancsolta Kirova. - Minek is hoztad magaddal, Dimitri? Csak érted küldtem.
- Jelenleg vele volt órám, és magára nem hagyhattam. Még a végén kárt tett volna magában, vagy az épületben..vagy valaki másban.
- Héj! - kiáltott fel méltatlankodva Rose. - Ez annyira nem ér, elvtárs! - dőlt vissza duzzogva székébe.
- Mindegy - sóhajtott az igazgatónő. - Azért hívattalak, mivel beszeretném mutatni az új védencedet - tekintett le rám mosolyogva.
- Hogy mi van?!
- Hathaway, még egy szó és felfüggesztem!
- Rose, kérlek csillapodj! - szólt nyugodt, s lágy hangon Dimitri a lányhoz, ami látszólag hatott rá. - Ha nem bánja igazgatónő, miért is hozta ezt a döntést? - sandított rám fél szemmel.
- Mert ennek így kell lennie!
- Nem teheti ezt Lissával! - kiáltott fel ismét Rose. Őszintén szólva.. egész vicces volt.
- Dragomir kisasszony fontos számunkra, de közel sem annyira, mint Littrell kisasszony - mutatott rám Kirova.
- Miért? - tárta szét a kezeit a lány. - Mert cuki barna szemei és göndör haja van?
- Rose, ne bolondozz! - szidta Dimitri. Kezdtem azt hinni, hogy egy brazil szappanoperába kerültem.
- Ez a lényegen nem változtat! Ha megtudom, hogy bármilyen módon is ártani mertek, Littrell kisasszonynak, akkor el lehetetlenítem az életeket a kastélyon belül! - nézett fenyegetően. - Mindjárt visszajövök, addig ismerkedjenek!
- Nagyon hasonlítasz valakire, akit ismerek, csak nem jövök rá, kire - ráncolta a homlokát Rose.
- Adrian Ivaskovra? - húztam fel érdeklődően a szemöldököm.
- Honnan tudtad?
- Sokan mondták már.
- Testvérek vagytok, vagy mi?
- Neem, közelről sem - nevettem jóízűen. - Bár, eléggé bírom a hülye fejét, ez tény. De nem vagyunk rokonok - ráztam a fejem. 
- Remek, még egy női egyed, aki oda van Ivaskovért - fintorgott.
- Te talán nem? - kíváncsiskodtam.
- Még szép, hogy nem! - nézett rám felháborodva. - Beképzelt, önimádó, elviselhetetlen egyéniség!
- Igen, tisztában vagyok ezekkel.
- Akkor, hogy lehet, hogy kedveled? - nézett rám elhűlve.
- Nem olyan rossz ő, csak jobban meg kell ismerni. Egészen kedves is tud lenni - ha akar. Hangosan ezt már nem mondhattam ki, hiszen nem akartam rontani Adrian hírén, bár ezt leszámítva, még így is népszerű volt a gyerek.
- HA akar! - replikázott, Rose.
- Hölgyeim, ezen kár vitatkozni, mindkettőjüknek más álláspontjuk van és ezt el kell fogadniuk! Miss Littrell kedveli Mr. Ivaskovot, akkor fogadd el és ne vitatkozz, Rose! - mondta dorgálóan a testőr.
- Hogy miért mindig én vagyok az, aki a rövidebbet húzza... - dünnyögte morcosan.

- Remélem sikerült fékeznie magát, Hathaway - jött be Kirova, ám végig hozzám beszélt -, az egyik testőr megmutatja a szobáját Littrell kisasszony, amit egyedül vesz majd használatba.
- Tessék?! Ő miért kap egyedül szobát, ha mindenki másnak társa van?
- Talán szeretnéd, hogy elvegyelek Dragomir hercegnőtől és új szobatársat kapjon?
- Nem - sóhajtva dőlt vissza a székébe.
- Jöjjön, Miss Littrell! - nyújtotta felém a kezét az igazgatónő. Illedelmesen elköszöntem a bent maradó másik kettőtől, majd szorosan követtem Kirovát.
Minden furcsa és új volt még nekem, én nem ehhez vagyok szokva. Istenem, anya, miért kellett erre rákényszerítened? Már előre érzem, hogy nem lesz egy sétagalopp az itt létem. A diákok nem fogják csak úgy elfogadni, hogy szinte semmit sem tudnak az új jövevényről, én pedig biztos nem fogom elárulni nekik, hogy a királynő lánya vagyok.
  Sóhajtva megráztam a fejem, hogy elűzzem a rossz gondolatokat. Ez az első estém itt, így még nem rögtön tanulással kezdek, hanem pihenhetek, ami nagy megkönnyebbülés számomra, hiszen nem tudom, hogyan viselném, ha rögtön beledobnának a mély vízbe. Elég lesz holnap este azon agyalnom, hogy miként fogok bemutatkozni az osztálynak. Addig még meghúzhatom magam, s nem muszáj feltűnést keltenem. Bár ez egy pletykás iskola, nem hinném, hogy ekkora már ne jutott volna el minden diák füléhez a hír, miszerint új tanuló érkezett, akit az igazgatónő jobban félt, mint az eddig nagy becsben tartott, az Akadémiáról megszökő, Dragomir hercegnőt.
  Bevallom, már én is kíváncsi vagyok rá. Vajon tényleg olyan engedetlen, mint amilyennek anya mondta? Állítólag nemrég tértek vissza Hathaway-jel, így még nem is csillapodott rendesen a körülöttük lévő nyugtalanság, már is felbolydította más az életet itt: ÉN.

  Nem bajlódtam a kipakolással, úgy hiszem, lesz még rá időm, s ezzel akartam valamelyest húzni az időt, húzni a beismerés szakaszát, amikor már majd nem lesz visszaút, és teljesen tudatosul bennem, hogy végig kell járnom az iskolát, itt, az Akadémia falai között, amik nem kis veszélyt jelentenek.
  Megráztam a fejemet, hogy kitisztuljon belőle a sok rossz, eldőlve az ágyon nyúltam a telefonom után, hogy halhassam legjobb barátaim hangját.
- Liiiiiiiiin! - kiáltották egyszerre, Lily és Peter. Kuncogtam ezen, olyan aranyosak voltak.
- Sziasztok! - sóhajtottam. Szívemet elöntötte a szomorúság és a tudat, hogy nem láthatom őket.
- Miújság? - érdeklődte Lily kedves hangon. - Milyen az Akadémia?
- Borzalmas - fintorogtam.
- Most vagy a nem akarás beszél belőled, vagy tényleg ennyire rossz - némi aggodalmat is véltem felfedezni a hangjában.
- Jó, beismerem; maga az Akadémia szép és nagy hely, de... egyszerűen ez nekem nem megy. Anyám nem tudom mit gondolt, mikor ezt kitalálta, megmondom én nektek, egyáltalán nem gondolkodott!
- Lin, mi megértünk, nekünk is ugyanolyan rossz, hogy nem lehetsz velünk - Peter is hallatta szomorú hangját.
- De, nézd a jó oldalát! Nemsokára beköszönt a tél, vagyis: szünet lesz! Megyünk hozzád látogatóba, vagy jobb eséllyel te is jöhetsz haza. 
- Az kizárt - sóhajtottam csüggedten -, anya sose menne bele, hogy a szünetet otthon töltsem. Ám, egyetlen vigaszom, hogy napi szinten telefonos kapcsolatban állhatunk, és hamarosan újra láthatjuk egymást.
- Na látod! Megy ez neked! - mondták mosolygós hangon.
- Muszáj lesz. De, meséljetek! Miújság otthon?
- Még csak pár órája mentél el! - nevettek.
- Ettől függetlenül úgy érzem, mintha egy éve lett volna - grimaszoltam.
- Nyugi! Egyébként meg...
- Egyébként meg...? - húztam fel a szemöldököm, túl nagy volt a csend és vészes a hallgatás.
- Adrian Ivaskov visszatért köreinkbe - nyögte ki, Lily.
Egy pillanatra bennem rekedt a levegő. Tüdőm már sípolni kezdett, levegő után epekedett. Adrian visszatért. Visszatért. Visszatért. Minduntalan ez visszhangzott a fejembe, szemembe kósza könnyek szöktek, amik közül nem találtam a kiutat.
- Lin? - kérdezte Lily aggódva. - Itt vagy még? - nem válaszoltam, képtelen voltam. Eljutottak agyamig a szavak, ám maximálisan leblokkoltam. - Ahj, Peter, mondtam, hogy rossz ötlet elmondani neki! 
- Semmi baj! - találtam meg végre a hangomat. - Jól vagyok, ne aggódjatok. Adrian meg... - leheltem erőtlenül a nevét -, maga döntött úgy, hogy többet nem kér belőlem, a barátságomból, hát jó. Elfogadom és feldolgozom, mást nem tehetek.
- Első dolga az volt, hogy téged keressen... - mondta kissé vonakodva, Peter.
- Igen?!
- Ühüm. Mondtuk neki, hogy az anyukád elküldött az Akadémiára, és teljesen lesokkolt. Felakart hívni, de... hát, mondtam neki, hogy nem lenne jó ötlet. Több mint egy hónapja felénk se szagolt, te meg most így is kivagy a költözés miatt, ezért nem lenne tanácsos még jobban felzaklatnia. Ne haragudj, de csak a te érdekedben tettük. 
- Semmi baj - nyeltem egyet. - Jól tettétek. Most valóban nem hiányzik, hogy ő is felkavarja az életemet - hiányzik Adrian, hiányzik a hangja, a beszéde és a jelleme. Ám, mégis váltig hiszem, hogy a barátaim helyesen cselekedtek.
- Akkor jó. De, Lin... nem húzhatod ezt sokáig, tudod milyen önfejű. Képes és még odamegy, vagy felhív... Azt tanácsolom rendezz le magadban mindent és minél előbb keresd. Peter megígérte neki, hogy átadjuk az üzenetét, miszerint szeretne veled beszélni. 
- Rendben van. Minél előbb próbálom tisztázni magamban a dolgokat és még a héten felhívom, mondjátok meg neki! - sóhajtottam.
- Mindenképpen. Most mennünk kell, a királynő ismét vacsorát szervezett a nemeseknek, ott kell lennünk. 
- Nem is ő lenne... - forgattam a szemeimet. - Sziasztok, majd még kereslek titeket, de ti is nyugodtan hívjatok, ha nem lennék telefonközelben, akkor később visszahívlak titeket, meg majd megadom az órarendet, hogy tudjátok.
- Okés, szia Lin! 

  Mosolyogva ejtettem magam mellé a telefonomat. Sóhajtva egyet megdörzsöltem a szemeimet, majd orrnyergemre szorítva estem mély gondolkodásba. Adrian. A neve folyton visszaszökött elmémbe, s homállyal fedte azt. Fogalmam sem volt, hogyan kéne a dolgokhoz állnom. Itt én vagyok a sértett fél, nem ő. Neki kell tepernie értem, nem nekem érte. Mégis... olyan furcsa érzéseim vannak ezzel kapcsolatban. Mintha... helytelen lenne a felvetésem. De, miért? 

3 megjegyzés:

  1. Szia! :)
    Remélem minden rendbe jön Adrian és Lin között!! :) Ohh..Peter...:$$ <3 :D Várom mi alakul ki majd a következő fejezetben!! :) :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)
      Hm, az majd a későbbiekben kiderül. ;) Peteeer <3
      Sietek vele, köszönöm, hogy írtál! <3 :D

      Törlés
  2. Szia,nagyon tetszik ez a rész is!! *-* Mikor lesz folytatás??? :D

    VálaszTörlés