2. fejezet

 THE NEWS

Sziasztok!

 Megérkeztem a következő résszel, ami remélem elnyeri a tetszéseteket. Pár véleményeknek örülnék!

Puszi, Lina. 

- Mit akarsz? - kérdeztem unottan, miközben lehuppantam az íróasztala előtt elhelyezkedő, kényelmes bőrfotelek egyikébe. 

- Mi az, hogy mit akarok? Ne beszélj így velem, kisasszony! Az anyád vagyok! - szemeiből sértettség árulkodott, ami nem igazán tudott meghatni.

- Ééés..? - néztem rá várakozóan. Figyelmen kívül hagytam prédikálását, mert, ha magamra veszem, akkor folytatta volna tovább és nem akartam, hogy ezt a napot bárki is elrontsa. 

 Sóhajtott egyet, majd megrázta s felszegezte fejét. 

- A baleseted után elgondolkodtam..

- Baleset?! - vágtam a szavába hevesen. - Akkor lenne baleset, ha mondjuk leestem volna a lépcsőről és eltöröm valamim, vagy mondjuk karambolozunk az autóval. Ha az otthonunk leég, s rajtam kívül mindenki meghal, akkor már rég nem balesetről beszélünk! 

- Na, látod, éppen ezért döntöttem úgy, hogy elköltözöl. Nem voltál még képes feldolgozni a történteket, időre van szükséged.

- Elköltözök?! - sipítottam magas hangon és megrökönyödve néztem szülőanyámra. 

- Pontosabban bentlakásos iskolába mész, mégpedig a Szent Vlagyimirbe - bólintott. 

- A Szent Vlagyimirbe?! - kontráztam rá. - Neked elment az eszed?! Ott mitől lenne jobb nekem? Távol az otthonomtól, a barátaimtól, távol, tőled...- motyogtam a végét magam elé meredve. 

- Ez a te érdekeidet szolgálja majd, kincsem - engedett meg magának egy halvány mosolyt, ami csak pár másodpercig volt látható arcán, utána felvette régi, kiismerhetetlen, kemény maszkját. - Holnap indulsz - tette még hozzá, majd felkelt helyéről, nyomott egy rövid puszit a fejem tetejére és elhagyta a szobát, magamra hagyva a gondolataimmal. 

  Többször is megráztam a fejem és csak meredtem magam elé. Ez nem lehet igaz! Nem teheti! Már nagykorú vagyok, tehát, hozhatok saját döntéseket is! Attól még, hogy a királynő nem irányíthatja az életemet kénye kedve szerint, mikor már felnőtt nő vagyok.! Nekem pedig azt ne akarja bemesélni, hogy anyai szeretetből tette, mert szerintem senki sem hinné el ezt neki az udvarban, még a legbizalmasabb köreiben mozgók sem. Kell lennie valami hátsószándékának. Vagy csak megakar szabadulni tőlem, hogy ne keljen mindig velem foglalkoznia. Nem tudom. Kiismerhetetlen. Még néha számomra is. 

 Egy halk kopogás hallatszott az ajtó túlsó feléről, ezzel elérte a vendégem, hogy kizökkenjek gondolataim közül. 

- Bejöhetek? - dugta be a fejét Lily. Némán bólintottam egyet, majd megvártam míg helyet foglal mellettem. 

- Elköltözök - motyogtam halkan, előre nézve. Szemeimet marni kezdték a könnyeim, amiket minden erőmmel igyekeztem visszatartani. 

- Tessék?! - sipította most ő hozzám hasonlóan. - De, hogy?! És mikor?! És miért?! Ez nagyon rossz vicc, Lin! - rázta a fejét. Légzése szaporább lett és gondolom szívverése is megkétszereződhetett.

 Sóhajtottam. 

- Nem vicc. Anyám kitalálta, hogy nem tudtam még feldolgozni a két hónappal ezelőtt történteket és ezért elküld a Szent Vlagyimirbe - húztam a számat.

- Az nem egy bentlakásos iskola?! 

- De, az - bólintottam. 

- Akkor..nem is láthatjuk majd egymást! - jött rá mondandóm lényegére és könnyei apránként folyni kezdtek. 

- Sajnálom - húztam ajkaimat keserű mosolyra, majd lehajtottam fejem, mivel nem akartam még jobban rontani barátnőm helyzetén azzal, hogy még miattam is aggódjon, mert sírok. 

***

- Hogy mi van?! - bukott ki Peterből, talán kicsit hangosabban a kelleténél, mikor is a templom bejárata előtt várakoztunk és Lily elmesélte neki is a szomorú hírt, miszerint elköltözök. - Az anyád nem normális! Már nem mintha eddig az lett volna..de, akkor is! Elküldeni téged messzire, egy bentlakásos iskolába, na, ez még kegyetlenebb tett mikor egy teljes hétre bezárt a szobádba, mert szerinte rossz hatással voltunk rád! 

- Tudom! - sóhajtottam. - Nézzétek, ez nekem is sem jobb, mint nektek! Évekig magántanárok jártak hozzám, nem hagytam el az udvart, ti voltatok a barátaim, és most bedob egy ismeretlen közösségbe, ahol kitudja milyenek a diákok és a tanárok. Arról meg ne is beszéljünk, hogy mi lesz, ha kitudódik, hogy a királynő az anyám - borzongtam meg csak a puszta gondolatra is, hogy ez napvilágot lásson majd, ha elmegyek az akadémiára...ha elmegyek. Ezt a meccset még nem játszottam le anyával. A csatát megnyerheti, de a háborút..hát, majd meglátjuk. 

- Jajj, szívem! - ölelte át a vállaimat Lily és nyakhajlatomba fúrta a fejét.

- Nehogy elkezdj nekem itt pityeregni! - szorítottam rá a nyakamat körbeölelő csuklójára. - Megoldjuk. 

- Meg hát - bólintott magabiztosan, Peter. - A csatát talán megnyerte, de a háború, a miénk lesz! - vigyorodott el. Halk nevetés szökött ki ajkaim között ezt hallva. Hihetetlen, hogy mennyire különbözünk, mégis egyformák vagyunk. Nem hiába kötöttünk életre szóló barátságot már gyermekekként.

  Kivételes alkalmak egyike közé tartozott ez, ugyanis mindig odaszoktam figyelni a templomba, s fontos szerepet játszik az életemben a vallás. Főleg mióta kastélyunk sikeresen porig égett. Most mégsem vitt rá a lélek, hogy érdeklődést mutassak az atya iránt. Agyam egyre csak azon kattogott, hogy mi lesz, ha tévedünk és mégis el kellesz hagynom a barátaimat, az otthonomat. Ez felért magával a pokollal. Talán, még a tűzesetet is még egyszer bevállalnám, de ezt már nem. Nyomós okaim közé tartozott, a listámat vezető név. Adrian Ivaskov. 

  Ha sikerül anyámnak elérni, hogy holnap elmenjek az Akadémiára, akkor az azt jelenti, hogy már őt se látom többet. Esetleg szünetekben, ami így év közepén igencsak messze lenne. A téli szünet már hetekkel ezelőtt lecsengett a diákok körében, és rohamosan közeledünk a tavaszhoz. S akkor sem biztos, hogy találkozni tudnánk. Adrian általában mindig elutazik valahová szünetekben, javarészt mi is vele tartottunk eddig, de Lily és Peter nem hinném, hogy kihagynának egy alkalmat is, hogy újra láthassanak. Így nem tudom. Bizonytalan vagyok, már magam sem tudjam, mit higgyek Adriannel kapcsolatban. Egyszerű akarom látni, megköszönni neki, hogy a kórházban mellettem volt és felpofozni, amiért ilyen szemét, hogy lélekszámba sem vesz. A szüleit meg nincs merszem megkérdezni a hogyléte felől és büszkeségből nem is tenném. Én minek teperjek utána, ha ő nem kíváncsi rám? Igaza van, Peternek. Adrian Ivaskov a föld legkonokabb morája, makacs, arrogáns és teljes mértékben kiszámíthatatlan. Igazi rossz fiú. Mégsem tudok parancsolni a szívemnek..hiányzik, már most. Mintha a bátyám lenne. Gyerekkorunktól kezdve mindig megvédett, mellettem volt és együttes erővel idegesítettük az anyámat. Bátyám helyett bátyám volt, s néha úgy viselkedett, mintha az apám lenne, még viszonylag fiatal kora ellenére is.
- Hé, Lin! - rázott meg gyengéden, mellettem ülő barátnőm. - Vége van, a misének.
- Máris? - képedtem el, majd körbefuttattam tekintetemet a templomban, ahonnan mindenki készült távozni.
- Gyere - mosolyodott el, karon ragadott, én pedig szó nélkül követtem, mint egy engedelmes kutya a gazdáját. Tudtam, hogy le voltak mindketten törve, csak miattam próbálták mutatni az erős és magabiztos énjüket. Ezért is imádtam őket. Jobb barátokat el sem tudnék képzelni magamnak. 
- Nem megyünk el délután kicsit csavarogni a városban? - tette fel a kérdést, Peter, amint kiléptünk az ajtón, már, hogy választ adhassak a fiúnak, de valaki megelőzött.
- Sajnálom gyerekek, de nem! A lányomnak ma még pakolnia is kell, hiszen holnap korán reggel fog indulni, hogy időben az akadémiára érjen.
- Úgy érted, HA beleegyezek ebbe az őrültségbe.. - forgattam a szememet és tovább sétáltam, húzva magam után barátaimat, de anyám követett minket.
- Nem kértem az engedélyed! - jelentette ki nemes egyszerűséggel, majd végig nézett a barátaimon, biccentett feléjük egyet és magunkra hagyott minket.
- Ahhh..úgy utálom! Miért kell neki mindig beleszólnia az életembe?! Nem mindegy neki, hogy mit csinálok? Eddig se nagyon foglalkozott velem, hát most se tegye! - dühöngtem, miközben az egyre erősödő szél belekapott a hajamba és jól összefújta. Igazi filmbe illő hisztérikának nézhettem így most ki.
- Lin, nyugi! - tette kezeit vállaimra, Lily. - Megoldjuk! - határozott volt, szemeiben mégis némi bizonytalanságot és félelmet véltem felfedezni.
- És, ha nem? - kérdeztem lehangoltan. - Ha itt kell hagynom titeket?
- Akkor mindennap beszélni fogunk és nem hanyagoljuk el egymást! - állt közénk, Peter és egy csoportos ölelésre invitált minket.
- Ahj.. úgy imádlak titeket! - sóhajtottam és még jobban szorítottam magamhoz kettejüket, míg ők két oldalról öleltek engem.
- Mi is téged! - mondták egyszerre.

Hiába akartam halogatni az elkerülhetetlen, egyszer csak vissza kellett mennem a kastélyba.
 Mise után elmentünk egy kicsit az udvar parkjába és nosztalgiáztunk, felidéztük a régi, szép emlékeket és nevettünk, talán hosszú ideig most utoljára. Hiányozni fog ez a két lökött, nem tudom, hogy bírom majd ki nélkülük. Már meg sem próbáltam anyámat győzködni. Felesleges lett volna. Amit ő egyszer a fejébe vesz, azt véghez is viszi, s nem érdekli senki és semmi, még a saját lánya sem.
  Ezért mikor hazaértem nem mentem oda hozzá, és nem is néztem rá, holott a nyitott étkezőben ült és újságot olvasott. Felcaplattam a lépcsőn, majd jó hangosan bevágtam magam után a szobám ajtaját, hogy éreztessem vele dühömet.
  Durcás arccal sétáltam el a szekrényemig és halásztam elő a bőröndjeimet, majd megálltam egy percre a szobám közepén és tüzetesen végig mértem a kicsinek nem nevezhető helyiséget. Az egyetlen dolog, amit kedveltem a kastélyban - még a felújítottban is - az a hálóhelyiségem volt. Ennek a berendezésébe nem szólhatott bele az anyám, úgy alakítottam mindegy egyes kis négyzetméterét, ahogy én azt jónak láttam. Saját ízlésemet tükrözte és ez rendesen meg is látszott rajta. Lila, mintázott falak. Közepén egy egyszerű franciaággyal, bal és jobboldalt egyaránt szekrénysor húzódott, jobb oldalt egy ablakkal és bal oldalt a fürdőszobámba vezető ajtóval kiegészülve. Ágyammal szemben pedig az íróasztalom foglalt helyet. Tv nem volt, szükségtelennek éreztem. Egyszerű, de praktikus szoba volt és én imádtam. Fájt a szívem, azért, mert itt kellett hagynom. Közhelyes, tudom, hogy egyetlen egy helyiség miatt fáj a szívem, de ez volt az én kuckóm, a menedékhelyem, az én birodalmam. Ide anya nem nagyon tette be a lábát, itt az lehettem, aki akartam lenni, nem voltak szabályok, nem szólt bele senki, hogy mit, hogy csináljak.
  Miután kellőképpen fájdítottam a szívem, nekiveselkedtem a pakolásnak. Indulatosan, morcosan dobáltam bőröndjeimbe ruháimat és egyéb tárgyaimat. Tisztában voltam vele, hogy gyerekesen viselkedem, de nem érdekelt, magasról tettem rá. Volt okom a sértettségre, s nekem ne mondja senki, hogy az a helyes, amit az anyám művel, mert szerintem katasztrofális a viselkedése. 

Pakolás után elvonultam fürödni. Több mint egy óráig áztattam magam a kádban, jó forró vízben. Zaklatottságomat valamennyire sikerült elűznie ennek a régi, praktikus módszernek, de sértettségemen nem tudott változtatni, még a kikapcsolódás sem. És, talán nem is akartam, hogy hasson rám a víz misztikusnak vélt ereje, talán minden így volt számomra jó, ahogy most van. Talán, ezzel akartam büntetni édesanyámat, a királynőt, amiért száműzött engem otthonából, az otthonunkból, amiért arra kényszerít, hogy elszakadjak a szeretteimtől..Tőle.
 Fürdés után egyből a jó puha ágyikómba estem és megpróbáltam mindent kizárni a fejemből. Csak a pihenésre koncentráltam és arra, hogy ez utolsó éjszaka, amit a kastélyban, a szobámban, amit a városban töltök.