1. fejezet

WHAT IT YOU WANT?


Sziasztok!
Itt is van az első rész. Kicsit rövid lett, de ezután kezdenek majd az események beindulni.
Aki olvassa, az kérem hagyjon valamilyen véleményt! :)

Puszi, Lina.

Jobb lábamra támaszkodva másikkal idegesen toporogtam egy helyben, a szoba egyik eldugott pontjában. Egybe ruhám épphogy csak a térdem felett állt meg pár centivel, oldalain fekete csíkok futottak fel, derekamnál pedig szintén egy sötét színű öv díszítette aranyozott öltözékem. Hajam hátul kontyba fogtam, csak elől lógott ki két nagyobb tincs, s hullottak a nyakhajlatomba. Apró, fényes kis fülbevalóim szinte elvesztek hajzuhatagom mögött. S nyakamban most kivételesen nem tündöklött egy méregdrága, gyémánttal ékesített nyaklánc sem. Körmeim feketére voltak festve és ujjaim között forgattam poharamat, olykor belekortyolva a minőségi pezsgőmbe.

   Felfordult a gyomrom a sok negédes szótól és pillantásoktól. Szem forgatva figyeltem, ahogy anyám bájolog a vendégekkel, akik hozzánk hasonlóan nemesi morák voltak. Akik csak jó neveltetésük miatt és persze azért, mert nem akarnak bajt maguknak, ilyen kedvesek vele. Anyám tudja jól ezt és mégis nyugodt szívvel jó pofizott velük.

 Szánalmas.

    A hatalmas helyiség hemzsegett a gazdagabbnál gazdagabb moráktól, s kint pedig az őket védő testőreik álltak sorfalat, hogy bármikor ugorni tudjanak szükség esetén. Áldottam Istent, amiért senki sem jött oda hozzám érdeklődni, a hogylétem felől kérdezősködni, hamár muszáj volt végig állnom ezt az amúgy is nevetséges okokból kifolyólag rendezett partit. Legszívesebben el sem jöttem volna, de jó anyám kötelezett rá, akárcsak minden partinál, amit az udvarban tartanak. Most kivételesen fontosnak tartotta a jelenlétemet, mondván: ¨A te tiszteletedre rendeztük ezt az estélyt, hallatlan, hogy ilyesmire kérsz engem!¨ A tiszteletemre? Ugyan már! Anyám csak egy újabb alkalmat ragadott meg, hogy a többi mora orra alá dörgölhesse a felújított kastély és a sok milliót érő dolgainkat. És kétlem, hogy ennyien aggódnának értem, csak egy jót mulatni jöttek ide nem másért. Legtöbbjüket nem is ismerem, esetleg hallottam már róluk, láttam őket vagy még ennyire sem. Nem volt itt senki, akivel eltudtam volna ütni az időt, inkább csak felnőttek, akik voltak szívesek otthon hagyni gyerekeiket, akikkel esetleg még egy jót is társalogtam volna. Bár, nem volt feltett szándékom új barátokra szert tenni, azért mégis jobban éreztem volna magam, ha van társaságom. A barátaim, az a pár, akik még vannak nekem semmiféleképpen nem akartak részt venni a ma esti partin, undorítónak tartották az ötletet, amivel egyet kellett értenem. Nem történt semmi nagyra méltó dolog, amiért kiérdemeltem volna ezt. Tényleg egy puccos parti keretein belül kellett tudatni a nagyérdeművel, hogy kiengedtek a kórházból?! Túléltem, igen, de a többiek nem. Az én tiszteletemre partit rendeznek, mivel túléltem, de undorító, hogy azt ünneplik, hogy ez mások halálának köszönhetően jött létre. 

  Két hónappal ezelőtt hatalmas tűz ütött ki itt, a kastélyban. Az anyám és minden fontos ember távol volt, s csak én maradtam itthon testőrök és dolgozók kíséretében. Nem tudom mi történt, már csak a tűzre eszméltem fel, ami egyre jobban és gyorsabban terjedt a kastélyban. Az összes dolgozó, masszőr, pincér, gondnok, mindenki, a testőrök bennégtek a házban. Mindig is megvetettem a rendszert, ami a morák körében folyt. Jó, hogy voltak testőreink, de mi is megtudtuk volna magunkat védeni, ha kellő képzésben részesülünk, és akkor nem kellene mások életet feláldoznunk a sajátunkért. Az egyik testőr menekített ki engem. Fuldoklott, már alig volt eszméleténél, mégis utolsó leheletéig engem védett, ahogy arra felesküdött. Mikor áttörte az ajtót, én szabályosan kiestem rajta, ezzel is gyarapítva a sérüléseim számát. Láttam, végig néztem, ahogy a férfi felüvölt mikor a lángok elkapták a lábát, s lassanként az egész testét kezdték el mardosni. Szerettem volna segíteni, de képtelen voltam mozdulni fájdalmaim miatt. Minden lángokban állt, az ablakokon keresztül láttam a kapálózó embereket, akik segítségért kiáltanak, halálsikolyuk örökre bevésődött az agyamba. A lángoló kastély összképe volt az utolsó, amit láttam. Majd a házból kiterjedő füst és vérző sebeim miatt eszméletemet vesztettem. A kórházban tértem magamhoz pár nap után. A barátaim végig ott voltak mellettem, virrasztottak értem, az anyám, az anyám, aki megszült engem, még csak arra sem volt képes, hogy bejöjjön hozzám, amíg eszméletlenül feküdtem. Miután az orvosok szóltak neki, hogy felébredtem, csak akkor jött be meglátogatni. De, akkor rendesen a nyakamba borult és kis híján megfojtott. Nem igazán tudom, mit higgyek vele kapcsolatban. Sosem volt az a gondoskodó anya féleség, mégis, ha valami bajom lett, akkor még ő is letudta venni a maszkját és törődött velem. Vagy csak megjátszotta, nem tudom. Azt is csodának tartják az orvosok, hogy egyáltalán túléltem. A légzőrendszerem olyan szinten károsodott és a sebeim is nagyon súlyosak voltak, hogy nem fűztek reményeket a felépülésemhez. Azután kezdtem napról napra egyre jobban lenni, miután valaki bejárt hozzám és a kezemet szorongatta. 

  Adrian Ivaskov.

   A férfi, aki szinte a bátyám volt. A doktorok és a barátaim szerint mindvégig mellettem virrasztott, a kezemet szorongatta és beszélt hozzám. Csak átöltözni járt haza, egy óránál tovább sosem maradt el, vagy még annyi ideig sem. Az etetőit is magához rendelte, még táplálkozása kedvéért sem volt hajlandó elmozdulni mellőlem. De, miután felébredtem nyomát se láttam. Eltűnt, nem jött be hozzám, s a partira sem jött el - bár emiatt nem hibáztatom. Csak kicsit szíven ütött, hogy még itthon sem látogatott meg. Furcsa, nem meg szokott viselkedés volt ez tőle.

  Éppen elkaptam anyám tekintetét, mikor az egyik asszonnyal diskurált nagyban valamiről. Mindketten felém néztek, szóval rólam volt szó. Felhajtottam a kezemben lévő maradék pezsgőmet is, a poharat letettem a mögöttem elterülő, fehér terítős svédasztalra és biccentve anyámék társasága felé, sietősen elhagytam a helyet. Feltételezem azért nem jött utánam, mivel nem akart jelenetet rendezni. Őszintén nem is bántam. A látszat ellenére utáltam veszekedni anyával. Szerettem felidegesíteni, de azt is csak azért, mert nem nagyon erőltette meg magát, ami az anya-lánya kapcsolatunkat illette. Egyébként utáltam mindegy egyes percét a veszekedéseinknek, csupán büszkeségből nem ismertem be ezt. 

A mi kastélyunk - amit sikerült két hónap alatt újjá építeniük, mily' meglepő - az udvar másik végében állt, így nem kellett sokat sétálnom, hamar hazaértem. Leintettem a cselédlányt, aki már jött volna elém, és felsiettem a kígyózó lépcsőkön egyenesen a szobámba, ahol becsaptam magam mögött a szobaajtót, ami kicsit nagyobbat szólt a kelleténél. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, lerúgtam lábaimról a cipőket, amiktől már kicsit sajgott a két végtagom, a fülbevalókat is kiszedtem a fülemből, a csatot kihúztam a hajamból, kicsit megráztam a fejem, hogy rendesen omoljon le barna hajzuhatagom, s elhaladva az íróasztalom mellett rádobáltam az ékszereket, majd sóhajtva terültem el ágyam puha párnái között.
  Kis pihenés után feltápászkodtam, majd a fürdőm felé vettem az irányt. Nem vágytam most másra, csak egy jó forró fürdőre. Az, mégha csupán kis időre, de eltudja feledtetni velem a gondokat és a félelmeimet.

***

 A vasárnap reggelünk szokásosan indult. Már koránt fent kellett lennünk, hiszen nyolcra az udvar apraja nagyja idegyűlt, hogy részt vegyenek az anyám által szervezett reggelin. Utána pedig közösen ültünk be a templomba, a délutáni misére. Minden vasárnap így ment. Anya nagy eseményei közé tartozott ez, s már hagyománnyá nőtte ki magát. Ez volt az egyetlen, amit még kedveltem is, és szívesen vettem részt rajta.
- Nincs itt - gyermekkori barátom, Peter, felbukkanása nem ért váratlanul, mikor az asztalok között szlalomoztam és minden egyes kis részletet tökéletesítettem. A vendégek már gyűlni kezdtek és viziteltek egyetlen élő szülőmnél.
- Kire gondolsz? - húztam fel a szemöldököm, pillantással sem méltatva a fiút.
- Adrian Ivaskovra - tette keresztbe kezeit. - Ne add az értetlent. Tudom, hogy őt keresed, és az asztalok közötti rohangálásod is ezt támasztja alá. De, nincs itt. Láttál már egy Ivaskovot anyád villásreggelijén részt venni?
- Azok a morák ott, Mr. és Mrs. Ivaskov - mutattam az anyám előtt álló társaság két tagjára, akik a terem másik végében, a nyitott ajtónál elegyedtek beszélgetésbe. Látva a fiú arcát, tudtam, hogy ezzel sikerült őt megfognom és igazából nem gondolkozott mielőtt kimondta a szavakat.
- Oké, Lin, te nyertél - sóhajtott fel végül, mire egy apró mosoly kúszott arcomra. - De, hé! Adrian Ivaskovról beszélünk, ő sosem jár templomba!
- Miért vagy ebben ilyen biztos? - kereszteztem karjaimat mellem alatt.
- Nézd, én értem, hogy fontos számodra, de el kell fogadnod a tényt, miszerint Adrian nem nagyon vágyik mostanában a társaságodra - tudom, hogy nem a rossz szándék vezérelte. Tudom. Mégis úgy éreztem, mintha tűkkel döfködték volna a szívemet. Azzal is tisztában voltam, hogy teljes mértékben igaza van ezzel kapcsolatban, mégsem akartam elfogadni. Nem értettem mi ütött hirtelen Adrianbe, hiszen eddig olyan jól megvoltunk egymás mellett, mintha a bátyám lett volna, erre meg jön egy kis tűz és mindent elront kettőnk között. Aminek ráadásul a miértjét sem tudom. - Bocs, nem akartam túl nyers lenni.
- Nem voltál az - ráztam meg a fejemet. - Én viselem túlságosan is a szívemen annak a baromnak a sorsát, aki nyilvánvalóan már nem kíváncsi rám - rántottam meg vállaimat, miközben tekintetem újra anya és az Ivaskov házaspár felé siklott. Valamiről nagyon beszélgettek és kicsit feszültnek tűntek, remélem nincs baj. - Apropó, Lily-t, hol hagytad?
- Majd jön - unta meg eddigi pozícióját és kezeit zsebre dugta. - Reggel kicsit összezörrent az anyjával, de azt mondta ki nem hagyna egy vasárnapot sem.
- Rendben - mosolyogtam. - Nélküle nem igen élnék túl egy ilyen napot, anyám és a többi nemes társaságában.
- Hé! Mi van velem? Én már nem számítok? - méltatlankodott, ami harsány nevetést váltott ki belőlem.
- Ó, dehogynem! Imádlak, te lökött! - pusziltam meg az arcát, mire diadalittasan elmosolyodott és lágy ölelésébe vont. - De, Lil, az én legjobb barátom, aki nőnemű. Tudod, vannak dolgok, amiket csak vele tudok megbeszélni.
- Értem, értem. Vele vesézitek ki a pasikat, köztük engem - ingatta rosszallóan a fejét.
- Igen, te vagy az első számú áldozatunk! - vigyorogtam rá.
- Eh, nem akarom tudni, miket beszéltek rólam! - temette arcát kezeibe.
- Ez van, haver, ha a barátnőd legjobb barátja a te egyik legjobb barátod - karoltam át a vállát, lankadatlan vigyorral az arcomon.
- Muszáj ilyen komplikáltnak lenned? - kiáltott bele a tenyerébe.

- Ez nem komplikáltság, csak a pasiknak nincs elég eszük, hogy felfogják - húztam továbbra is az agyát.

- Átkozom a napot, amikor Lily legjobb barátnőjévé választott téged! - morgott. 

- Ó, akkor átkozd el a gyerekkori énjeinket, mert, ha az emlékezetem nem csal, márpedig nem, akkor mindannyian életre szóló barátságot kötöttünk, te, én, Lily és Adrian. 

- Utálom mikor ilyen vagy - sóhajtott fel és ujjai közül sandított fel rám, miközben én még mindig a vállait fogdostam. 

- Milyen? 

- Ne kezd, Lin!

- Jól van na, gyere, te kis hősszerelmes! - nevettem, majd megkegyelmezve levettem róla kezeimet és elsétáltunk megkeresni az asztalunkat. Nem meglepő módon az anyám és az Ivaskov szülők kapták a mellettünk lévő asztalt. Míg Lily-re vártunk nosztalgiáztunk egy kicsit, felelevenítettük a gyerekkori emlékeket, legyenek azok jók vagy éppen rosszak. Szóba jött a balesetem is. Többen is különösnek tartják, hogy pont akkor romlott el valami a kastélyban, mikor anyám távol volt. Mivel kettőnk közül inkább ő lenne az, akit megakarnának ölni. Alapból nevetségesnek tartom azt a feltételezést, hogy strigák tették. Könyörgöm, fényes nappal?! Lehetetlen! De, mindenki ragaszkodik ehhez a beteges agyszüleményhez és én nem tudok ellene mit tenni. Szerintem csak egy jól megszervezett merénylet volt a királynő ellen, aki éppenséggel házon kívül volt.

  Utáltam, hogy hercegnő vagyok. S nem csak odamondják nekem, mint a többi főnemesi családokból származó mora lányokra, hanem tényleg az voltam. A királynő, Tatiana lánya. Véleményem szerint semmi hasonlóság nincs bennünk. Neki szőke haja van, már-már fehér felé tendál, nekem pedig sötétbarna fürtök ékeskednek fejemen. A modorunk és az elképzeléseink is különböznek. Ég és föld vagyunk. Ha nem tudnák, senki sem mondaná meg, hogy a királynő lánya vagyok. 

 Az édesapámat sohasem ismertem, meghalt mielőtt még megszülettem volna. Nem volt ki meséljen róla, mivel anyám persze nem volt hajlandó megtenni ezt egyetlen lányáért, s nem egyszer kaptam már olyan visszhangokat, hogy anyámat sosem látták férfival. Hogy miért nem kételkedtem benne, hogy valóban ő e a vérszerinti édesanyám? Mert pár évvel ezelőtt néhány család zúgolódni kezdett és megrágalmazták őt, miszerint nem is az anyám. Akkor bedühödött és elcipelt egy vizsgálatra, ami kimutatta, hogy márpedig egy a vérünk és ő a szülőanyám. Azóta nem kapunk ehhez hasonló bántásokat. Azok közül, akik nem az udvarban élnek, kevesen tudják, hogy Tatiana királynőnek lánya van. Mindig próbálta titkolni a nagyérdemű elől, én pedig nem álltam ebben útját.

- Kislányom, szeretnék veled beszélni! - lépett oda az asztalunkhoz anya, kizökkentve ezzel az elmélkedésemből.
- Nem várhatna ez a templom látogatás utánig? - húztam fel szemöldökömet.
- Nem! - vágta rá erélyesen és szemei rám villantak.
- Legyen - sóhajtottam, majd felállva követtem anyámat a dolgozójába. Magamon éreztem Peter aggódó pillantásait és az ajtóban Lilyvel is összefutottunk, de nem tudtam vele leállni beszélgetni, így csak egy értetlen pillantást váltottunk. 
 Fogalmam sem volt róla, hogy mit akarhat az anyám. Titokzatos és megfejthetetlen nő.